Prológus

Köszöntök mindenkit a blogomon!
Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy megmerjem-e osztani a történetemet. Nem tartom magam tehetséges írónak, viszont próbálkozok minél színvonalasabb munkákat kiadni a kezeim közül! Remélem a történetem elnyeri a tetszéseteket és rendszeresen visszajártok elolvasni az új részeket. A legfőbb támogatóm, aki nélkül ez a blog nem jöhetett volna létre az Skyler Wilson! Itt is megköszönöm a sok munkáját, illetve a türelmét, amivel nap mint nap hozzám fordult. Imádlak, életke! <3

Minden hozzászólást szívesen fogadok!:)

Daniel Haynes

1495, Róma

El kell löknöm, mielőtt magammal
rántanám a mélybe.

A Hold már jó ideje leváltotta a Napot annak őrhelyéről, a világosságot pedig felváltotta a sötétség. A csillagok teljes fényükben ragyoghattak a Hold vigyázó tekintete alatt. Nem voltak felhők, amik megakadályozhatták volna a tündöklő égitestekben való gyönyörködést. A kastély kemény, vastag falain belül teljes csend honolt, leszámítva a még szorgoskodó cselédeket, szolgákat, akik már a reggelre készülnek, amikor újra teljesen alá kell vetni magukat az uraik, úrnőik akaratának. A legtöbb közember ugyanabban a kerékvágásban éli le az egész életét. Kora reggeltől késő estig dolgozik, hogy megkeresse a családja és önmaga számára a betevőre valót. Nagyon kevesük életében történik egy olyan esemény, ami gyökeresen megváltoztatná azt vagy legalább egy kis ablakot, vészkijáratot nyújtana nekik, amin át, még ha csak rövid időre is, de kiléphetnek a monoton, nyomorúságos életükből. A kastély falai minden neszt továbbítottak és felhangosítottak. Főleg esténként, mikor a várakban lévő nyüzsgés helyét átveszi a nyugalom. Ezt mindenki pontosan tudja, ezért a szolgálók a lehető leghalkabban próbálnak járni-kelni a kastélyban, nehogy a zajjal megzavarják uraikat, még azok az igazak álmát alusszák a faltól-falig érő, selyempárnákkal teletűzdelt ágyaikban.  Ezt az idillikusnak nevezhető csendet egy pofon törte meg, ami az arcomon csattant. A célzás határozottan is jó volt egy olyan nőtől, aki élete során nem sok emberre emelt kezet. Pontosan a szemem alatt talált el, az arccsontomon. Ha több erőt visz bele az ütésbe, akkor talán még zúzódást is tudott volna okozni. De tudtam, hogy nem az volt a célja vele, hogy ártson nekem, hanem azt a dühöt akarja kiadni magából, amit az előbbi kijelentésem okozott.

- Egyszer azt mondtad nekem, hogy képes lennél felégetni az egész Vatikánt, sőt egész Itáliát értem! Most pedig arra kérsz, hogy felejtselek el és térjek vissza a férjem ölelő karjaiba? – Bianca nem törődött azzal, hogy bárki meghallhatja. A hangja betöltötte az egész szobát, a falak visszaverték minden egyes szavát. A szolgák már láttak minket együtt, de ők sosem mernének arra vetemedni, hogy bizalmas információkat adjanak ki az úrnőjükről. A lány férje sem tartózkodott a várban, a kötelesség elszólította egy Rómától messzi városba. Tudtam, hogy a kijelentésem fel fogja zaklatni, ezért nem lepett meg a reakciója. Én is magamon cipeltem a döntésem súlyát. Úgy éreztem, mintha egy vasból készült hálóba lennék beletekeredve, hiába kapálózok nincs menekvés. Csak ebben az esetben nem a vízben süllyedek, s tartok Isten színe elé, amint a fulladásos halál bekövetkezik, hanem az örök boldogtalanság kegyetlen karjaiba dőlök. Régóta Bianca de Felici az egyetlen örömöm az életben, a sors fintora az, hogy a mi szerelmünk sosem teljesülhet be, ezért el kell löknöm magamtól, mielőtt magammal rántanám a mélybe. Hogy nyomatékosítsa a mondatait folyamatosan kaptam tőle az erőtlen ütéseket, amiknek az volt a céljuk, hogy fizikailag olyan fájdalmat okozzanak nekem, amit most a lány él át lelkileg.

 - Minden egyes szavamat komolyan gondoltam. – A hangomban nyoma sem volt feszültségnek, teljes béke honolt benne. A hangszínem igaz nem tükrözte az érzéseimet, ugyanis legszívesebben mindent porrá zúztam volna, ami csak az utamba kerül, hogy csökkentsem a bennem növekvő szomorúságot, tehetetlenséget és dühöt. Csupán azért nem vezettem le fizikailag a haragomat, mert egyikünknek muszáj volt nyugodtnak maradnia, s talán ha Bianca azt látja rajtam, hogy engem nem érint annyira fájdalmasan a dolog, mint őt, akkor könnyebben el tud engedni. Inkább gyűlöljön, mint hogy magába zuhanjon a hiányom miatt. A kezeit elkaptam a csuklóinál fogva, mielőtt újra lecsaphattak volna. A falnak döntöttem, aminek nekiszögeltem a csuklóit a fogásom által. Mélyen a szemeibe néztem, s vártam egy pillanatot, mielőtt beszélni kezdtem volna. – Egy pillanatig se gondold azt, hogy nekem ne fájna a dolog. Szívesebben fordulnék meg az Angyalvár kínzókamráiban, mint hogy el kelljen hagynom téged. De neked férjed van, Bianca. Nekem pedig hamarosan feleségem lesz. El kell felednünk a régi szerelmeinket, hogy teret adhassunk az újaknak. Nem hagyhatjuk, hogy a közös múltunk csodás pillanatai fájdalommal töltsenek el abban a jövőnkben, amikor a szívünk már másé lesz. Ez az egyetlen lehetőségünk a boldogságra. – Már nem tombolt a lány, nem kiabált. Nem akarta felébreszteni az egész kastélyt magas hangjával. Megütni sem akart többet. Nem tett semmit, csupán az igéző barna szemeivel bámult az enyémekbe. Mindig is olyan pillantása volt, amivel a lelkembe látott. Azokból a gyönyörű sötét szemekből nyári zápor módjára patakzottak a könnyek, azonban a torkán egy hang sem jött ki. Percekig csak néztük egymást mielőtt megszólalt volna.

- Én eddig is házas voltam, Cesare. Szeretem a férjemet, mindig is szerettem és mindig is szeretni fogom, s nem csak a hitvesi esküm miatt. Téged viszont jobban szeretlek. Te nem olyan férfi vagy, akit egy rám erőltetett házasság miatt kellett megtanulnom szeretni. Téged a szívem választott, amit időközben teljesen neked adtam. Ha pedig kitéped, akkor nem marad más a helyén, csak sötétség. Sötétség, amiben semmi öröm nincs, csupán a keserű szomorúság. – Összeszorult a szívem, mikor a szavai eljutottak a tudatomig. Minden egyes őszinte szava, amivel feltárta az érzéseit, könyörtelen késszúrásként nyársalta fel a szívemet. A csuklóiról az arcára vándoroltak a kezeim. Végigsimítottam a puha, hamvas bőrén. Nem tudtam, hogy mit tudnék még mondani, amivel megtudnám győzni arról, hogy soha többé nem fogok senkit úgy szeretni, mint őt. Nem találtam megfelelő szavakat azokra az érzésekre, amiket ébresztett bennem. Az állát finoman feljebb billentettem a bal kezemmel, mire ő lehunyta egy hosszú pillanatra a szemeit. Mikor dús szempillái felrebbentek a szemhéjai hátán, már az ajkaim milliméterekre voltak az övéitől. Éreztem a meleg leheletét, amint kifújta a levegőt. Puhán végigsimítottam az alsó ajkain az enyémekkel, majd ugyanezt megtettem a felsővel. Mielőtt azonban megcsókolhattam volna, elfordította a fejét és ellépett tőlem. Nem húztam vissza magamhoz, csupán felé fordultam. Nem mondott semmit, csak nézett rám a nagy szemeivel. A mutatóujjával bejárta azt az útvonalat az ajkain, amit én az imént a számmal, közben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.

- Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban. A szívem így is vérzik. Semmi szüksége egy újabb mély sebre, amit te okozol. –Elfordult tőlem és leült a barna takaróval borított, hatalmas ágy szélére. – Sosem gondoltam volna, hogy olyan csábító lesz számodra egy hadsereg egy nemesi címmel, hogy még engem is képes leszel ellökni magadtól. Remélem, Albert Saroltával nem fogod azt eljátszani, mint velem.  Hogy hagyod, hogy megszeressen, a szívébe zárjon, aztán pedig dobod, mint egy megunt játékot egy kecsegtető ajánlatért. – A tekintetét lesütve a ruhája sötét csipkézett anyagát szemlélte, mintha csak most látná először. Ismertem már annyira, hogy tudjam, csak akkor nem néz az ember szemébe, ha nem komolyan gondolja a mondanivalóját.

Vérzik a szívem.

- Nem akarod, hogy így legyen vége, Bianca – a mi esetünkben a búcsú elkerülhetetlen. Az elválás körülményei, azonban csak rajtunk múlnak. Elválhatunk haragban vagy próbálunk uralkodni a fájdalmon, ami a szívünkben honol és elengedjük a másikat, hogy annak legyen esélye újra boldognak lenni.

- Én azt sem akarom, hogy vége legyen! – Felkapta a pillantását, amivel újra megtalálta az enyémet. A szemei villámokat tudtak volna szórni, ha hatalmában állna ilyesmi. Láttam rajta, hogy próbál uralkodni magán, viszont a könnyek megint megállíthatatlan szökőárként kezdtek ömleni a szemeiből. Nem álltam tovább a falnál, hanem pár lépéssel megtettem a köztünk lévő távolságot, azonban leülni mellé és megvigasztalni már nem tudtam. – Őrség! – A lány parancsoló hangja nyomán hamarosan két felfegyverkezett katona rontott be a helységbe. – Kísérjék Borgia urat a szállására. Úgy tűnik, hogy összekeverte a szobákat – Az őrökhöz beszélt, azonban engem nézett közben. Felsóhajtottam és felálltam, mielőtt a páncélba bújtatott karok rángattak volna fel. Elindultam a katonák által mutatott úton. Mikor az ajtóban visszanéztem a lányra, ő az ágyra borulva zokogott. A keserves sírása betöltötte a szobát. Nem tehettem mást, csak ökölbe szorítottam a kezeimet, mély lélegzetet vettem, összeszedtem minden önuralmamat és becsuktam magam mögött az ajtót.

Bernadea Ebba Chadda

Azt akartam, hogy lássa mekkora
fájdalmat okoz nekem.

Minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek hisztérikus zokogásba még a férfi bent van. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, viszont azt nem gondoltam, hogy csak ilyen kevés időnk lesz egymásra. A mi szerelmünk az első pillanattól kárhozatra volt ítélve. Mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy csupán magunknak ártunk azzal, hogy engedünk a vágyainknak, vonzalmainknak. Talán jobban jártunk volna, hogy mikor minden kezdődött nemet mondunk a másiknak. Nem adunk esélyt a be nem teljesülhető szerelmünknek. Sőt egyáltalán nem szeretünk bele a másikba. Az lett volna a legjobb, ha aznap ki sem lépek a szobámból. Akkor nem találkoztunk volna, most pedig nem szakadna meg a szívem, hogy el kell engednem azt a férfit, aki a világot jelenti nekem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, viszont hiába szorítottam össze a szemeimet a sós könnyek így is találtak ösvényt magunknak, hogy lefolyhassanak az arcomon. Amint becsukódott mögötte az ajtó, az ágyra estem és keserves sírásba kezdtem. Nem tudtam megálljt parancsolni a lelkem legmélyéről feltörő zokogásnak, ahogyan a vele járó könnyeknek sem. Mikor a könnyeim elfogytak, már a pirkadat közelített. Egyszerűen nem tudtam, csak ülni a szobámban és megvárni még elmegy. Tisztességesen el akartam búcsúzni tőle. Felálltam, a tükrömhöz léptem, amibe belenéztem. A tükörképem szemei vörösek voltak a sírástól. Nem törődtem velük. Azt akartam, hogy Cesare is lássa mekkora fájdalmat okoz nekem. Hiába közeledett már a napfelkelte a horizonton, a kastélyban még sötétség honolt. Leakasztottam egy lámpást a helyéről, majd kiléptem a szobából. Céltudatosan abba a helységbe tartottam, amit Cesare kapott meg az itt tartózkodása idejére. Nem féltem, hogy meglát valaki. Én vagyok ennek a várnak az űrnője, ebből adódóan senki olyan nincs a kastélyban, aki kérdőre vonhatna. Már úgy ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Minden egyes folyosót, lépcsőt, elágazást. De ez nem meglepő, hiszen három hosszú éve ezt a helyet mondhatom otthonomnak. A folyosókat festmények, szobrok díszítették, a fényt csak a kezemben lévő lámpás adta, más fényforrás nem volt, így félhomály uralkodott. Befordultam a vendéghálótermek folyosójára. Éppen benyitottam volna Cesare szobájába, mikor meghallottam egy számomra ismerős hangot.

Ő az utolsó személy a Földön, akinek kívánnám
 a férjem haragját.

- Hölgyem azt hiszem eltévesztette a szobát. – Megfordultam és az előttem álló, számomra annyira kedves nőre tekintettem. Sötétbarna hátközépig érő haja nagy kócokban állt szanaszét a fején. A szemei alatt nagy karikák húzódtak, világos rózsaszín hálóingét gyűrődések tarkították. Bizonyára már forgolódhatott egy ideje, talán éppen most sikerült elaludnia. Ha nem ismerném, akkor azt feltételezném, hogy közel sem annyira halkan jártam a folyosókat, mint én azt gondoltam és az általam képzett zaj felébresztette. A valóság, viszont az, hogy az előttem álló, kedves tekintetű szolgáló híres volt arról, hogy minden apró neszre felriad, s csak tökéletes csendben tud belépni az álmok világába.

- Nem tévesztettem el a szobát, Kathalina. Ezt pedig te is pontosan tudod, ahogyan azt is, hogy mit keresek itt. – A válaszom hallatán szívet melengető mosoly jelent meg az arcán.

- Vigyázz Bianca, hiába szeret Nathan mindennél jobban, ha ez a tudomására jut, akkor nem lesz hosszú életed. – A szavai semmi fenyegetést sem rejtettek, csupán az őszinte aggódást. Amióta itt tartózkodom Kathalina az egyetlen olyan személy, akiben feltétel nélkül megbízok, s barátomnak merem nevezni.

- Menj, feküdj vissza. Minél kevesebbet tudsz annál jobb neked – Odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. Ismertem annyira a férjemet, hogyha napvilágot látna a Cesareval való viszonyom, akkor mindenkinek ártana, aki tudott róla, s nem számolt be neki a dologról. Kathalina pedig az utolsó személy a Földön, akinek kívánnám a férjem haragját. Megvártam még megfordul, s eltűnik a sötétségben. Visszafordultam az ajtó felé, aminek óvatosan lenyomtam a kilincsét. Az engedelmesen bebocsátást engedett az zárnyelv kinyitásával. Az ajtó kitárult én pedig beléptem rajta, majd becsuktam magam mögött. Az ágy az ablak mellett volt, így a beáramló holdfény megvilágította a rajta fekvő férfit. Letettem a lámpásomat az ajtó melletti szekrényre. Odasétáltam az ágyhoz, amire halkan felmásztam, s lefeküdtem a férfi mellé. Az oldalamra fordultam és megtámaszkodtam a karomon. Cesare békésen aludt. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a sötét, göndör tincseivel és a fedetlen felsőtestével. Nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig a harcban edzett izomzatán; a mellkasán, a hasán, az oldalán. Visszatértem az arcára. A bal szeme alatt lévő anyajegy csupán még jóképűbbé tette, ahogyan az arcán lévő enyhe borosta férfiasabbá. Végigsimítottam a bal orcáján, a kezemet tovább akartam csúsztatni, de felébredt. Egy hirtelen mozdulattal a bal kezét a nyakam köré kulcsolta. Az ujjai kis nyomást gyakoroltak a nyakamra. Elég nagyot ahhoz, hogy érezzem a kezét a nyakamon, viszont elég kicsit ahhoz, hogy ne okozzon légzési nehézségeket vagy fájdalmat. Mikor megismert engedett a szorításán, viszont a kezét nem vette el a nyakamról. Láttam rajta a meglepettséget és egy kis zavart, értetlenséget is.

- Szeretsz engem Cesare Borgia? – A tekintetemet az övébe fúrtam, a sötét szemeibe, amik annak idején annyira könnyedén elcsavarták a fejemet. A hangom teljesen komolyan csengett. Tudtam, hogy mit fog válaszolni, ezért nem féltem az esetleges elutasítástól. De az ő szájából akartam hallani azt a kilenc betűt.

- Mindennél jobban, Bianca de Felici. Ebben az életben és a következőben is. – Teljesen őszintén beszélt, egy pillanat alatt észrevettem volna, ha nem mond igazat. Nekem nem tud hazudni. Minden érzelmét látom a szemeiben. Örömöt. Bánatot. Vágyat. Haragot. Szerelmet.

Ez az utolsó alkalmam arra, hogy
magamon érezzem az ajkait és az érintését.

- Akkor engedd, hogy szeresselek. Még egyszer. Utoljára – Miközben kiejtettem a szavakat az ajkaihoz hajoltam, de nem csókoltam meg, csupán belélegeztem az illatát. Az illatot, amitől féltem, hogy soha többé nem fogom újra érezni. A kezével végigsimított a melleimen a hálóing vékony anyagán keresztül. Az ajkai végre megtalálták az enyémeket, s teljes mértékben birtokba vették azokat. Fölém gördült, a csókjai csillag alakban haladtak. Hol a nyakamra, hol a melleimre tévedtek, viszont mindig visszatértek az ajkaimhoz. Az egyik kezével megtámasztotta magát, még a másikkal végigsimított lentről felfelé a combomon feltűrve a hálóingemet is. A csókjaink kétségbeesettek voltak, bennük volt minden szerelmünk, vonzalmunk, amit a másik iránt éreztünk és a félelmünk, amit a másik elvesztése, a búcsú keltett. Még egyszer magamban érezhettem. Még egyszer eltölthettem vele egy mozgalmas, szenvedélyes és kielégítő éjszakát. Az örömömre csupán annak a tudata vetett árnyékot, hogy ez az utolsó alkalmam arra, hogy magamon érezzem az ajkait, az érintését és hogy halljam, ahogyan a nevemet suttogja, s azt hogy mindennél jobban szeret.