Negyedik fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok a sok késésért, de elég sok minden közbe jött, amik miatt eddig nem tudtam feltenni a részt. Illetve abba a nagy hibába estem, hogy elkezdtem a fejemben kitervelni egy másik történetet, aminek az írásába is belekezdtem már. Mostanában pedig csak ehhez az új történethez van ötletem és kedvem is. DE ez még nem jelenti azt, hogy a Five Hundred Years-t nem fogom folytatni, csupán sokkal lassabban fognak érkezni a fejezetek. Remélem tetszik az új rész:)
Puszi, Zoé
4. fejezet

Utolsó kenet

Bernadea Ebba Chadda

Syrill volt a legóvatosabb, legkörültekintőbb sofőr, akivel eddig találkoztam. Minden közlekedési szabályt betartott, pont úgy vezette a piros Mini Cooperét, mint a forgalmi vizsgán a tanuló kocsiját. A Camelot kék neonfényei, illetve a dübörgő zene már messziről megadta a szórakozóhely pontos helyét. Sofőrünk befordult a parkolóba, ahol játszi könnyedséggel elvégzett egy bal-hátra parkolást. Amint leállt az autó, Claire abbahagyta a telefonja nyomkodását és szinte kivágódott a járműből.

- Siessetek már! Mire beérünk már minden valamire való pasi foglalt lesz! – Idegeskedve toporzékolt, s kinyitogatta az ajtókat, mint egy erős célzás arra, hogy haladjunk. Miranda most mozdult meg az út során először, kitette a hosszú, kecses lábait, majd a végtagjait követte a teste többi része is. Legutoljára én és Syrill szálltunk ki. Miután a barna hajú barátnőnk ellenőrizte a kocsi zárait, elindultunk a kastélyt formázó, emberektől nyüzsgő éjszakai klub felé.

- Tudtátok, hogy minden estére jut minimum 10 kocsi lopás? – Kezdte a mondandóját Miranda a maga tudálékos hanghordozásával.

- Ne most, Mir. Ez nem az a hely – Claire finoman megpöckölte barátnője homlokát, aki nem kevés túlzással kapott az említett testrészéhez, mintha hatalmas fájdalmat kellene elviselnie.

- Ne aggódj, Syrill. Az a Cooper akkor is itt fog állni, mikor kivonszoljuk kettőjüket részegen az épületből – Biztatóan elmosolyodtam az aggódó barátnőmre, akiben az említett statisztika felélesztette a kocsija iránt való aggódását. A belépőjegyek megvétele után kétfelé vált a kis csapatunk. Claire és Miranda a bárpulthoz mentek megalapozni a bennük lévő nem kevés alkohol mennyiséget. Az előbbi szőke hajú leányzó természetesen pillanatok alatt behülyített magának egy pasit, amint az ő zsákmánya már biztos volt, szerzett egyet Mirandának is, aki látszólag nagyon tiltakozott az ötlettől, viszont amint meglátta a számára hozott pasit, minden ellenkezése szertefoszlott. Én Syrillel a tánctérre mentem, ahol mozogni kezdtünk a dübörgő, elektronikus zene ütemére. Amint meghallottuk a Timmy Trumpetsől a Freakst egyként sikítottunk fel a tömeggel. Nem sok ideig táncolhattunk egyedül, ugyanis egy szőke hajú, magas, sportos testalkatú férfi lépett mögé. A kezeit barátnőm csípőjére tette és egy határozott mozdulattal magához húzta. Elvigyorodtam azon, ahogy az általában visszafogott barátnőm olyan módon kezdett el öl táncolni a fiúval, mint még sosem láttam. Szerencsére esélyem sem volt harmadik keréknek érezni magam, ugyanis az én csípőmre is erős kezek kerültek, amik a mögöttem álló férfihez húztak. Az illata elárulta, így felismertem hátrapillantás nélkül is. Daniel. Az utóbbi időben egyre több időt töltöttünk együtt, de eddig nem léptük át a barátság határait, azonban mind a kettőnkben ott volt a vonzalom, ami ezt nagyon megnehezítette. Talán a ma este lesz a vízelválasztó. Az egész testemmel hozzásimultam, együtt mozogtunk a lüktető remixre. Nem tudom, hány számot táncolhattunk végig, viszont körülöttünk az emberek fogyásnak indultak, ahogyan az éjszaka egyre későbbi órákba lépett. Már szemben táncoltunk egymással. A kezei a fenekemen pihentek az ajkai pedig hol a nyakamat, hol az én ajkaimat cirógatták. Én már vágytam arra a csókra, és rajta is látszott, hogy minden önuralmára szüksége van ahhoz, hogy ne vegye birtokba az ajkaimat. Habozott. Vajon miért? Mert azt hiszi, hogy én nem akarnám? Vagy, hogy korai lenne? Számos kérdést fel tudtam volna tenni, de inkább felnéztem rá, majd a számat az övére szorítottam. Amint végigsimítottam a nyelvemmel az ajkain, azok engedelmesen szétnyíltak és beengedték a nyelvem a szájába. Ezután már ő sem igényelt különösebb biztatást, úgy csókolt, mintha évek óta arra várt volna, hogy újra érezze az ajkaim ízét. A szenvedélyes, vággyal teli csókjai újabb emlékeket ébresztettek bennem.

1493, Róma

Cesare birtokunkon való tartózkodása a vége felé közeledett. Minden napját azzal töltötte, hogy próbálta meggyőzni a férjemet arról, hogy jobb nem konfliktusba kerülni a pápával, mert annak haragja elől senki sem menekülhet. A lehető legválasztékosabb módon próbálta meggyőzni Nathant, ő azonban csak elutasító válaszokat adott. Részben megértem, hiszen a családunk hatalma egyedül vetekedik a pápáéval, és ha hozzávesszük még Franciaországot is, akkor fényévekkel erősebbek vagyunk a pápai udvarnál. Ezt a férjem pontosan tudta, s ez az oka annak, hogy nem volt hajlandó megmásítani a döntését. Hiába próbáltam beszélni vele, rám sem hallgatott. Én annak a híve vagyok, hogy néha nem árt fejet hajtani egy kisebb erőnek, ugyanis ezzel tiszteletet és szövetségeseket lehet szerezni. Nathan módszerével pedig csak ellenségeket. A nagy teremben ültem a férjem, Cesare és de la legbizalmasabb barátaival. Egyedül csak nekik adott a szavukra, voltak olyan esetek mikor nekik sem. Már elég sok ideje itt ültünk, azt nem tudom, hogy nekem miért kellett részt vennem ezen a megbeszélésen, hiszen nem sok, gyakorlatilag semmi beleszólásom sem volt a dolgok kimenetelébe.

- Ha megbocsátanak uraim. Az ilyen stratégiai megbeszéléseket nem női füleknek találták ki – bocsánatkérő pillantásokkal illetem a jelen lévő férfiakat. Mikor elindultam volna egy erős kéz kulcsolódott a csuklómra, s megszorította azt.

- Maradsz. – Nathan fenyegető, parancsoló hangjának nem sokan mernek ellenállni. Ha más helyzetben lettem volna, én se mernék. Nem arról van szó, hogy lázadó típus lennék, aki mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit mondanak neki, hanem mert Nathan a férjem és nem a főnököm. Sokak szerint ezt a kettő kéz a kézben jár, hogy a feleségeknek meg kell hunyászkodniuk a férjük előtt. Én sosem osztottam ezt a véleményt.

- A szobámban leszek – Le sem vettem a szemeimet Borgia bíborosról, a tekintetünk összefonódott, ahogyan ő is rám nézett. Kitéptem a csuklómat a szorításból, majd magabiztos léptekkel elhagytam a termet. A szobámhoz vezető folyosó egyik díszes mintákkal díszített ablak párkányára ültem. Esélyem sem volt leesni, ugyanis az ablak zárva volt a párkány pedig széles. Nem kellett sokáig itt üldögélnem, hamarosan lépések zaját hozták a folyosók. Pár pillanattal később pedig a léptek tulajdonosát is megpillantottam. Vörös bíborosi köpenyt viselt, a hozzá illő sapkával. Sötét haját gondosan a fülei mögé fésülte.

- Mi dolga van önnek Borgia bíboros az én szobámban? – Csupán akkor szólítottam meg mikor be akart kopogni a piszkosfehér ajtón. Felálltam az ablak ülőalkalmatosságnak használt részéről, de nem mentem oda a férfihez. Nekitámaszkodtam a folyosó falának. Cesare lassan fordult meg, nyoma sem volt az arcán a rajtakapottak zavarának.

- Önt kerestem. – A mondandója rövid és tömör volt. Igaz nem ismerem régóta, de annyit már sikerült leszűrnöm, hogy nem szokása a mellébeszélés. – Gondolom, már tudja, hogy ma indulok vissza a Vatikánba. – Tett pár lépést felém. A folyosó keskenysége, illetve a hosszú lépései miatt közelebb került hozzám, mint azt illett volna.

- Ez esetben, jó utat. – Az arcomon nyoma sem volt az érzéseimnek, habár a szívem vadul kalapált, s minden porcikám azt súgta, hogy ne hagyjam elmenni.

- Más esetben bőven megelégednek egy ilyen búcsúval. – A jobb kezével finoman végigsimított az arcomon. Nem nézett körbe, nem érdekelte a lebukás veszélye. Olyannak tűnt, mint aki teljesen belefeledkezett a közelségembe. – De Ön már azóta kínoz, hogy megérkeztem. – Az ujjai az ajkaimra tévedtek, amiken szintén végigsimított.

- Kár, hogy a papi pályát választotta. Emiatt nem engedhet annak a vágyának, hogy letépje rólam a ruhát. – A szám sarkában megjelent egy játékos mosoly, közelebb hajoltam hozzá. A fogaimmal megharaptam az alsó ajkát, s finoman meghúztam azt.

- Nem én választottam. – Ez volt az utolsó mondata mielőtt minden önuralma el nem hagyta volna. Az ajkai kiéhezett fenevadként falták fel az enyémeket. Tudtam, hogy nem szabadna ezt tennem, de mégis minden egyes csókját, harapását viszonoztam. Utána pedig egyáltalán nem éreztem bűntudatot.

Napjaink, London

A csókjaink egyre hevesebbek és szenvedélyesebbek lettek. Daniel kezei felfedezőútra indultak a testemen, ami ellen semmi ellenvetésem sem volt. Határozottan jó érzéssel töltött el, ahogyan a nagy tenyerei a bőrömre simultak. Ennek a tökéletesnek mondható pillanatnak, a mi pillanatunknak, Claire vetett véget, ahogy közénk furakodott. A tekintete ködös volt, alig állt a lábain. Mivel a piához már hozzá van szokva a szervezete, ezért az alkohol nem üthette ki ennyire. Biztos voltam benne, hogy bevett valamit. Az arcára félelem ült ki és kétségbeesetten próbált rávenni arra, hogy menjek ki vele egy kicsit. A mögötte lévő férfira pillantottam, aki ahányszor csak hozzáért, beleremegett. Ez pedig nem az a remegés volt, ami akkor járja át a testünket, mikor szörnyen vonzódunk valakihez, akinek az érintése szinte perzseli a bőrünket. Pont az ellentéte. Rettegett a mögötte álló sötét hajú alaktól. Danielhez hajoltam, pontosabban a füléhez, hogy értse minden egyes szavam.

- Nélkülöznöd kell egy ideig a társaságomat. – ráharaptam a fülcimpájára, majd elhúzódtam volna, ha nem kapja el a csuklómat és húz vissza magához.

- Megpróbálom valahogy kibírni – az ajkai megtalálták az enyémeket, s egy hosszú csókot hintettek rájuk. Claire felé fordultam, akinek megkönnyebbülés látszott az arcán, mikor megbizonyosodott arról, hogy vele tartok. A mögötte álló srác továbbra sem szólalt meg, csupán megfogta a barátnőm kezét és a tömegen át a hátsó kijárat felé kezdte húzni. Én megfogtam Claire másik kezét, hogy ne hagyjuk el egymást a sok lökdösődő ember miatt. Amint kiléptem a hátsó ajtón az nagy hanggal becsapódott utánam. Egy sikátorban voltunk, amit csupán a klub eddig elérő kék neonfényei világítottak meg. Claire karját a vele látott férfi szorongatta, a lány arca fájdalomba torzult.

- Mi ez az egész? – Megemeltem a hangom, természetesen féltem, hiszen négy nagyobb darab férfi vett körbe minket.

- Kérlek, bocsáss meg, Bernadea. Nem volt más választásom – A szőkeség lesütötte a szemeit, annyira szégyellte magát, hogy nem merte rám emelni a tekintetét. Nem értettem, hogy miről beszél, de esélyem sem volt felfogni, hogy mi történik, mert egy tompa ütést éreztem a tarkómon és minden elsötétült.

Daniel Haynes

A bárpultnál ültem Syrillel és Mirandával. Az előbbinek egy alkoholmentes koktélt fizettem még az utóbbinak édes pezsgőt. Éppen egy számukra roppant érdekfeszítő történetet meséltek, amiből én egy személyt sem ismertem, tehát nem igazán tudott meghatni a sztorijuk. Ahogy telt az idő egyre jobban aggódtam, ugyanis még se Bernadea, se Claire vagy a tag, aki vele volt, nem került még elő. A szőkeséggel lévő sötét hajú srác valahonnan nagyon ismerősnek tűnt, de hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe a kiléte. Csak abban voltam biztos, hogy nem a 19. századból ismerős. A saját gondolatmenetemből a történet egy bizonyos része szakított ki, amit Miranda mesélt éppen.

-  … és aztán szerencsétlen belefutott egy drog kartellbe, akiket elég kényes helyzetben látott meg… - A többi része nem érdekelt a mondókájának. Hirtelen beugrott, hogy honnan is volt annyira ismerős a tag. Ő az egyik bensőséges embere a város legnagyobb drog kartellének. Azon nyomban felugrottam a bárszékről és a két lány meglepett pillantásai közepette elviharozottam a kijárat felé. Abba az irányba, amerre utoljára láttam Bernadeát. Az eddig nyitva lévő kijáratot, amit azért hagytak nyitva, hogy csökkentse a klubban lévő hőséget, most zárva találtam. Tudtam, hogy okkal nem hagyták az eredeti állapotában. Eszembe sem jutott finomkodni, egy erőteljes rúgással illettem a fémajtót, ami megadta magát. A látvány teljesen megdöbbentett. Clairet ketten lefogták egy emberke pedig kétségbeesetten próbált a lábai közé férkőzni, majd minden bizonnyal a lány fehérneműjébe. Bernadea eszméletlenül hevert annak az alaknak a karjaiban, aki eddig még a szőke lánnyal volt. A férfi nem csinált semmit, csupán egy beteg vigyorral az arcán figyelte, hogy megerőszakolják a szőkeséget. Vagyis erőszakolták volna, ha nem lépek közbe. A legközelebbi fémkukának lekaptam a fedelét, amivel leütöttem az egyik tagot, aki Claire támadója volt. A másik kettő abban a pillanatban elengedte a lányt, majd nekem estek. Szerencsére sok idő állt rendelkezésemre, hogy a harci tudásomat a legmagasabb szintre fejlesszem. Nem akartam bennük komolyabb kárt tenni, csupán eszméletlenre verni őket. A harag meg az alkohol elvakította őket, igaz volt lendület meg erő az ütéseikben, de azok az előbb említett okok miatt kiszámíthatókká váltak, így ki tudtam védeni őket. Miután harcképtelenné tettem mind a három támadómat, a negyedik tagnak már nyomát sem láttam, ahogyan Bernadeáét sem. Ha eddig nem voltam elég ideges, akkor most a pattanásig feszültek az idegeim. A szőke lányhoz léptem, aki a fal tövében remegett. Ugyanazon a helyen, ahol a támadói elengedték. Az arca alapján sokkos állapotban volt. Tudtam, hogy ilyenkor nem sok értelmes dolgot lehet kiszedni belőle, de egyszerűen nem tudtam türtőztetni magam. Odaléptem hozzá, először a helyzethez képest a legnyugodtabban szólítottam meg.

 - Hogy hívták a tagot, akivel voltál? – Tettem fel a roppant egyszerű kérdést, de a lány vagy nem akarta meghallani, vagy a szavak nem jutottak el a tudatáig. Folyamatosan remegett és azt mantrázta, hogy „Ne bántsanak. Kérem, ne bántsanak!” Erre most nem volt időnk. Ki tudja, mi történik Bernadeával, amíg én itt jó pofizok ezzel a lánnyal.

- Nyugodj meg, Claire. Nagyon figyelj arra, amit most mondok neked. Próbáld összeszedni magad, s visszaemlékezni annak a sötét hajú srácnak a nevére, akivel voltál. Muszáj elárulnod a nevét. A barátnőd épsége, akár élete múlhat rajta – Mélyen a szemeibe néztem, s lassan, artikuláltan mondtam a mondókámat, bár legszívesebben ordítottam volna a megszeppent szőkeséggel, hogy bökje már ki végre azt az átkozott nevet.

- Wade... Wade Turner – Abban a pillanatban, hogy elárulta a nevet, kitárult az ajtó, amiben Miranda és Syrill tűnt fel. – Vigyétek haza, maradjatok vele az este. – Adtam ki a parancsot, majd ott hagytam a három lányt, s futottam a parkolóban lévő Maseratimhoz. Wade Turner a város drogbárójának felel, akinek hála a nagy ismeretségemnek tudom a címét, ahogyan a nevét is. Aaron Williams. A remény volt az egyetlen mozgatórugóm, ami előre vitt. Fogalmam sem volt, hogy Bernadea életben van-e még egyáltalán, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy meg kell találnom. Williams ugyanabban az utcában lakott, mint Bernadea, sőt a vele szemközti ház volt az ő tulajdona. Miután leparkoltam az út szélén a kocsimmal, a ház hátsó részéhez mentem, ahol átmásztam a kerítésen. Az egyik földszinti ablakhoz lopakodtam, amit egy ügyes módszerrel kiakasztottam és feltoltam, hogy be tudjak mászni. A konyhában találtam magam. Miután a szemem hozzászokott a sötétséghez, kivettem egy hússzeletelő pengét a tartójából, majd elindultam a nappaliba, ahonnan a bekapcsolt állapotban lévő tévé hangja is hallatszott. Óvatosan és körültekintően közlekedtem a házban, nem akartam, hogy Aaron vegyen engem észre hamarabb. Akkor felcserélődnének a szerepek, s vadászból áldozattá válnék. Vettem egy mély lélegzetet, majd befordultam a nappaliba, ahol egy szőke férfit pillantottam meg a kanapén ülve tévét nézni.

- Akár a bejárati ajtót is használhattad volna – Mivel rajtunk kívül egy lélek sem volt a házban, ezért biztosra vettem, hogy nekem intézte a mondatát. A hangja nyugodt volt, s nem fordított rám különösebb figyelmet.

- Hol van? – Tértem egyből a lényegre. – Hol a lány, akit elrabolt az egyik embered? Hol van Bernadea? – az utolsó kérdésem végére már ordítottam. A férfi addig érdektelenül nézte a tévét, rám ügyet sem vetve, míg ki nem mondtam a lány nevét. Akkor felkapta a fejét, felállt és felém fordult. Mikor megláttam az arcát, villámként ért a felismerés a férfi kilétét illetően.

- Nathan.. azt hittem már évszázadok óta a föld alatt rohadsz – A hangomban nem kevés ellenszenv volt, szinte csöpögött belőle. Az ő arcán is meglepettség tükröződött, azonban figyelmen kívül hagyta az előbbi mondatomat.

- Hol van Berni? Hagytad, hogy baja essen? – A hangjába harag és aggodalom keveredett. – Megtanulhatnád megvédeni azokat, akik fontosak számodra. Ha nem lennél ennyire felelőtlen, akkor akkoriban is másképpen történtek volna a dolgok – Pontosan tudtam, hogy a 19. századra gondol – De nem. Te még most is képtelen vagy megvédeni azt a nőt, akit mindennél jobban szeretsz. De mit is vártam egy paptól – Szinte felforgatta a helyet valami után kutatva, minden bizonnyal a kocsi kulcsát kereste.

- Ha valami baja történik az a te lelkeden fog száradni, ugyanis a te egyik embered vitte el – Legszívesebben már itt sem lettem volna, viszont csak Aaron ismerte annyira Wadet, hogy tudhatta hova vihette a lányt.

- Melyik? – Felkapta a kocsi kulcsát és eltette egy fél automata Mann pisztolyt is.

- Wade Turner – Amint kimondtam a nevet már nyílt is a bejárati ajtó. Természetesen nekem sem volt maradásom. Beszálltunk a luxusautóinkba, s már úton is voltunk.  Aaron ment elöl az Astonjával, én pedig követtem a Maseratimmal. Ahogy elhagytuk London gazdag részét az utcák egy sötétebbek, a környék pedig egyre lepusztultabbá vált. Tipikusan olyan hely volt, ahova egy épeszű ember sem teszi be a lábát önszántából. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől az előttem haladó Aston lökhárítóját. Egy sikátorban parkoltunk le, pont egy ház bejárata előtt, ami minden bizonnyal Turneré. A két luxusautó határozottan nagy kontrasztban állt a lepusztult környékkel. Ahogy kiszálltunk az autókból, Aaron odanyújtott nekem egy fegyvert.

- Nem akarom megbánni, hogy a kezedbe adtam. – A világos szemei egy rövid időre rám villantak, aztán egy erőteljes rúgással megadásra kényszerítette a bejárati ajtót. Kibiztosítottam a kezemben lévő pisztolyt, majd Williamst követve beléptem én is a házba. A beltér a külsejéhez képest rendezett volt, pár fokkal nagyobb színvonalról árulkodott. Egymás mellett haladtunk, minden egyes szobába benézve. Befordultunk a hálóba, ahol Turner holtteste fogadott minket.

- Ne nyúlj semmihez, nem sokára a rendőrség itt fog helyszínelni és nem lenne jó, ha megtalálnánk a nyomainkat egy bűntény helyszínén – Adta ki a következő utasítást. Bevallom kezdett idegesíteni a fölényeskedő stílusa, de most nem volt idő arra, hogy egymás torkának essünk. Amíg Williams megnézte a hullát, addig én benyitottam egy másik szobába. Ott meg is pillantottam a még mindig eszméletlen Bernadeát, aki a földön feküdt.

- Megtaláltam! – Szóltam ki Aaronnak, miközben az ölembe vettem a lányt. – Lépjünk le – Amilyen gyorsan csak lehetett elhagytuk a helyszínt. A kocsiknál egy rövid vitát követően befektettem az Aston hátsó ülésére a lányt. – Vigyázz rá – Mondtam a férfinak mielőtt az beszállt volna a kocsiba.

- Vigyázok, én nem te vagyok – beindította a motort, majd gázt adott és már itt sem volt. Én is beültem a verdámba, s már úton is voltam hazafelé. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. Valaki megelőzött minket és megölte Wadet, viszont Bernadeának nem ártott, de nem is mentette meg. Talán nem vette észre? Vagy tudta, hogy jövünk? Semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy a halálesetet a sajtó pillanatok alatt közölni fogja. „London egyik szegénynegyedében egy fiatal férfit holtan találtak. A halál oka fulladás volt, a torkát átvágták egy sajtvágóval, majd a saját vérével egy keresztet rajzoltak a homlokára. Feladták neki az utolsó kenetet...”