Második fejezet

Sziasztok, Drágák!

Nagy variálások után, de végre formát öltött a második fejezet.:) Végre megismerkedhetünk a másik férfi főszereplőnkkel. Nathan karakterén nagyon sokat gondolkoztam, hogy milyen színészt válasszak a szerepére. Annyi lehetőség megfordult a fejemben.. de végül Toby Regbo lett:) 
Kellemes olvasást! A véleményeiteket ne tartsátok magatokban!:)

2. fejezet
Emlékek

Napjaink, London

Daniel Haynes

Átéltem a történelmet.

Nem azért jártam be az iskolába, mert nem lett volna jobb dolgom vagy ki akartam volna próbálni, hogy vajon milyen lehet egy középiskola végzős diákjának lenni, hanem mert napra kész akartam lenni a változó világ ismereteiben. Igaz, hogy az a tudás, amit évtizedekkel, évszázadokkal korábban szereztem még mindig fontos, viszont a jelentősége egyre inkább kopik az idő megállíthatatlan múlásával. Nem gondoltam bele, hogy mit fogok csinálni érettségi után vagy, hogy mit kezdek majd az életemmel. Ezt elég nehéz lenne arra való tekintettel, hogy egy napot sem öregszem, tehát ha csak valami halálos kimenetelű baleset nem ér vagy az életemre nem törnek, akkor én addig élni fogok, még a Föld meg nem semmisül. Egy dologban azonban biztos voltam, hogyha egyszer meglesznek a záróvizsgáim, akkor nem fogom újra kezdeni az egészet. Természetesen nem maradhatok huzamosabb ideig egy városban. Az emberek nem hülyék. Szemet szúrna nekik az, hogy nem öregszem. Amit nem értenek, attól félnek. A félelmeik forrását pedig el akarják pusztítani. A régebbi korok egyikében valószínűleg megégettek volna boszorkányságért vagy, hogy az Ördög szolgálója vagyok, de napjainkban kísérleti patkányként élhetnék egészen addig, míg az egyik kísérletük rosszul nem sül el, s még meg nem sikerül ölniük. A történelem volt az egyetlen olyan tantárgy, aminek ismereteire egyáltalán nem szorultam. Igaz, én nem a tankönyvek anyagát ismertem, hanem a tényeket. Első kézből tudom, hogy mik történtek az emberek hosszú történelme során. Átéltem. Igaz a történelemkönyvekben sok minden máshogy szerepel, mint az valójában történt. Ennek egy nagy oka van: csak az marad fent az utókor számára, amit úgy ítélnek meg, hogy fent maradhat. Apám, VI. Sándor pápa számos olyan okiratokat égettetett el, amiket nem akart, hogy kiszivárogjanak, hogy fent maradjanak.

Még mások szorgosan jegyzeteltek én a füzetembe rajzolgattam. Nem céltalan mintákat, amiknek se fülük se farkuk. A vonalas lapon hamarosan egy arc kezdett kibontakozni. Még mindig teljesen tisztán emlékszem Bianca arcának minden egyes vonulatára, a szemei állására, az orra és ajkai formájára, a haja hosszúságára. Hogy is tudnám elfelejteni? Az első szerelmünket soha nem felejtjük el. Akármennyire is próbálkozunk, véglegesen nem tudjuk száműzni a fejünkből, maximum egy fiókba zárni, aminek a kulcsát eldobjuk, mintha nem is létezett volna.
A terem ajtaja megnyikordult, miközben valaki belépett rajta, ez nem volt szokatlan jelenség, ezért nem is tulajdonítottam neki figyelmet. A rajzomat tökéletesítettem, pontosabban a szája két oldalán lévő gödröcskéket alakítgattam, amik akkor jelentek meg, mikor a lány mosolygott. Mivel Rómában rengeteg művész vett körbe, ezért megtanultam szépen rajzolni. Nem voltam tehetséges benne, tehát az alkotásaim nem vetekedtek Da Vinciével. A sok gyakorlás azonban meghozta a gyümölcsét, így egy laikus számára a rajzaim „csodálatosnak” tűntek. A piszkozat csinosítgatásából, csak akkor néztem fel, mikor meghallottam egy túlságosan is ismerős hangot. Először nem hittem a fülemnek, nem lehet, hogy ez hang az övé legyen. Elkönyveltem volna annak, hogy csupán a képzeletem játszik velem, azonban a kíváncsiságom miatt muszáj volt legalább egy pillantást vetnem az új jövevényre. Mikor felnéztem és megismertem a tanári asztal mellett álló lányt, a meglepettségtől még a toll is kiesett a kezemből. Kétség sem fért hozzá, hogy az a nő, aki most az igéző barna szemeit az enyémekbe fúrja, Bianca reinkarnációja. Többször is végigmértem és minden részlet passzolt. A tekintete, ahogyan nézett, kísértetiesen hasonlított, ő is úgy pillantott rám, mintha a lelkem mélyére látna. A szemeiben meglepettség, talán felismerés csillant. Annyira belém feledkezett, hogy először meg sem hallotta a tanár által neki szegezett mondatot

- Foglaljon helyet Miranda mellett – ismételte meg Mr. Brooks most már erélyesebben az előbbi utasítását. A lány nem válaszolt, csupán bólintott és elfoglalta az említett helyet, ami történetesen pont az előttem lévő szék volt. A lány megjelenése hatására a közös emlékek vérszomjas fenevadakként tépték fel a már begyógyult sebeimet. Az első kép, ami az eszembe jutott az a megismerkedésünk pillanata volt.

1493, Róma

Én voltam a pápa
keze és akarata.

Én voltam a pápa keze és akarata.
Az már más dolog, hogy én egyáltalán nem vágytam a bíborosi köpenyre. Az, hogy megfosszam magam a világi élvezetektől olyan messze állt tőlem, mint tűztől a víz vagy a Mennytől a Pokol. Az én akaratom ebben a kérdésben egyáltalán nem számított, már a születésemkor eldöntötte apám, hogy az idősebbik fia bíborosi köpeny viselője lesz, míg a másik a pápai sereg vezetője. Számtalan alkalommal megkértem, hogy adja nekem a seregét, de a válasza mindig ugyanaz volt. „Az egyik fiunk keresztet visel, a másik pedig páncélt.” Többen gondolták úgy, hogy a pápai sereg jobb kezekben lenne az én irányításom alatt, de Juant bíborosnak megtenni lett volna a legostobább dolog, amit egy pápa elkövethet. Mivel nem volt más fiútestvérünk, aki elég érett lett volna erre a posztra, ezért csupán én maradtam.

A de Felici család kastélyának egyik folyosóján álltam. A nagyterembe vártam a bebocsátást. Előttem mások is kértek audienciát, ezért ki kellett várnom a soromat, még akkor is, ha a pápa nevében járok el. A padló fehér márványkövekkel volt kirakva, az oszlopok szintén. Amerre csak a szem ellátott mindenhol különféle díszek kaptak helyet. Rengeteg festmény, növény, szobor, perzsaszőnyeg. Az egész helyből csupán úgy áradt az előkelőség. A család vagyona nem volt meglepő, ugyanis hatalmas művelhető földterületeik voltak és a hatóságuk alá esett egy kénbánya is. A gabona és kén eladásából pedig akkora vagyonra tettek szert, ami túlszárnyalta a Vatikán kincstáráét is. Eddig csupán páran próbálták elfoglalni a de Felici család birtokait, viszont senki sem járt sikerrel. Nem csak a kegyetlen zsoldossereg az, ami elijeszti a támadni vágyókat, hanem már az is, hogy Franciaország támogatását is elvezheti a család, hiszen az új családfő, a kastély űrnőjének a férje, egy befolyásos francia nemes. Annyira elmerültem a hely tanulmányozásában, hogy észre sem vettem, hogy időközben társaságom akadt.

- Ön bizonyára Borgia bíboros. – A hang irányába fordultam. A világosbarna hajú nő éppen pukedlizett egyet. A bőre napbarnított árnyalatú volt, igéző zöld szemeinek nagyon nehezen lehetett csak ellenállni. Barackszínű ruhát viselt, aminek a mell részét fekete drágakövek díszítették. A lány fülbevalói illetve hajdísze szintén fekete színben pompázott.

- Hölgyem – Megfogtam a bal kezét és egy lány csókot hintettem a kézfejére. A bőre puha volt, egyáltalán nem olyan keze volt, mintha szolgáló lett volna, ezért arra következtettem, hogy ő a ház úrnője.

- Még mielőtt bebocsájtást nyerne a nagyterembe, adok egy tanácsot, amit tartson szem előtt. Az Urunk nem szereti, ha túlfűtött pillantásokkal illetik a feleségét. Ne bámulja sokáig, próbáljon meg közömbös maradni. Nathan de Rouvroy kevesebbért is ölt már.  – Minden egyes szavát komolyan mondta, nem volt árulkodó, elfojtott mosoly a szája szegletében. A figyelmeztetésére csak bólintottam.

- Akkor Ön nem a ház űrnője – vontam le a következtetést. - Nem úgy néz ki, mint egy szolgáló. Ahhoz túlságosan is finom a bőre és ápolt a külseje – Egyáltalán nem szégyelltem magam, amiért összetévesztettem a francia nemes feleségével, hiszen még sosem láttam az úrnőjüket. – Miből gondolja, hogy nem tudnék közömbös maradni, mikor megpillantom az űrnőjét? – Fordultam a jó pár centivel alacsonyabb nőhöz. A kérdésemet lógni hagyta a levegőben, egy mosoly jelent meg az arcán, miközben az egyik festményhez vezetett, ami egy sötétbarna hosszú hajú, fehér bőrű nőt ábrázolt. Nagy barna szemekkel és hosszú, dús pillákkal rendelkezett. Az arcán egy kedves mosoly pihent, vörös ajkai mellett a mosoly gödröcskéi látszottak. A vak is látná, hogy a képen lévő nő gyönyörű.

- Ahogy már mondtam; próbáljon közömbös maradni – hallottam a szolgálólány kedves hangját egyenesen mellőlem.

- Nem lesz könnyű, de megpróbálom – még mindig a festményben gyönyörködtem, igaz a mondanivalómat a mellettem álló lányhoz intéztem.

- Elmehetsz, Kathalina – hallottam meg egy újabb, határozott női hangot. Mikor a hang irányába fordultam az előbbi társaságom már el is tűnt, helyette a képen látható nővel kerültem szembe. A festő egyáltalán nem túlzott a szépségét illetően, sőt így élőben még gyönyörűbbnek láttam. Vörös csipkézett ruha volt rajta, amit arany fülbevalókkal egészített ki. Kétség sem fér hozzá, hogy nála szebb nőt még nem láttam.

Nála szebb nőt még nem láttam.

- Miután kibámészkodta magát a külsőmben, lenne szíves bemutatkozni? – A hangja nő létére tekintélyt parancsoló volt, mégis bujkált egy kis játékosság is a hangszínében.

- Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, úrnőm, hogy ki vagyok és mi ügyben kerestem fel a férjét. – Valami frappáns válaszon törtem a fejem a kérdése első felére. – Visszatérve a bámészkodásra a szolgálólánya figyelmembe ajánlotta, hogy a Nathan de Rouvroy előtt ne legeltessem önön a szemeimet, ha ép bőrrel akarom elhagyni a birtokukat. Ezért most magamba szívom a szépséget, hátha ezután a nagyteremben nem fogom felfalni a szemeimmel. – A mondatom végére féloldalas mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan Biancáén is. Az előttem lévő francia követ épp az imént hagyta el a nagytermet, ez pedig azt jelentette, hogy én következem. Meglepetésemre elindult előttem a nő, leintette a bejáratnál álló szolgát, akinek az volt a feladata, hogy bemutassa a soron következőt. A fogadóterem is éppolyan fényűző pompában tündökölt, mint a kastély eddig általam látott részei. A hatalmas ablakokat drága függönyök borították, a padlón szintén olyan drága szőnyegek hevertek, amik egy átlagos paraszt egész évi keresetébe kerülhettek. A berendezést egy szóval össze tudnám foglalni: hivalkodó.

- Ő itt Borgia bíboros – Bianca kecsesen ringó csípővel Nathanhoz sétált és egy csókot nyomott az ajkaira, majd helyet foglalt az ölében. – Minden bizonnyal azért érkezett, hogy felszólítson arra a pápa nevében, hogy menj Rómába, térdelj le előtte és fogadj hűséget. Vagy rosszul gondolnám, bíboros? – Felvonta az egyik barna szemöldökét, miközben rám pillantott.

- Uram, hölgyem – fejet hajtottam a trónhoz hasonlító vörös ülőpárnákkal kirakott és arannyal díszített fotelben ülő párnak. – A felesége tökéletesen összefoglalta, hogy miért kértem meghallgatást.  – Nem láttam értelmét ragozni tovább, ez az a helyzet, ahol semmi szükség mellébeszélésre. Nathan eddig nem szólalt meg, csupán átkarolta felesége derekát, a kezeit pedig a nő combjain nyugtatta.

És mi lesz ha nemet mondok?

- Azt megtudhatnám, hogy miért kér erre a pápa? – Lassan beszélt, a hangja mély volt. Igazi basszus.

- Csupán szeretné, ha minél több szövetségese lenne. Szeretne egy egységes Rómát kovácsolni. – A szalonképes szöveget mondtam, hiszen azzal nem állhattam elő, hogy azért kell fejet hajtania a pápának, mert az veszélyeztetve érzi magát a francia nagy hatalma miatt.

- Tehát a pápa feszélyezve érzi magát a nagy vagyonom és hatalmam miatt – Egy önelégült vigyor jelent meg a férfi arcán. – Teljesen megértem, a helyében én is a saját oldalamon akarnék tudni egy ilyen hatalmas embert, mint jómagam. – A jobb kezével végigsimított erős borostáján. Már előre sejtettem, hogy mit fog kérdezni. Nem olyan embernek tűnt, aki meghunyászkodna mások előtt. Ahhoz túlságosan is nagy az egója.

- És mit fog tenni az apja, ha erre a számomra nem túl kecsegtető ajánlatra nemet mondok? – Semmi tisztelet sem volt a hangjában. Már most láttam, hogy ez a francia addig fog a pápai udvarnak keresztbe tenni még a szíve vért pumpál az erein keresztül a testében.

- Akkor a pápa kénytelen lesz láncra verni, elvenni a birtokait, a címeit és berendezni egy szobát önnek az Angyalvárban, természetesen rangjának megfelelőt. Úgy járna el ön ellen, mint azt az árulóknál szokás. – közöltem vele. Sok befolyásos ember inkább fejet hajt, mint hogy elvegyék a birtokait vagy börtönbe csukják. Az Angyalvárnak eléggé rossz hírneve van, s még senki sem került ki onnan élve. Ezért tökéletes eszköz a megfélemlítésre.

- Rendeztess be Borgia úrnak egy szobát, Bianca. A napokban a vendégünk lesz. – Mikor felállt az öléből a nő, rácsapott annak fenekére, majd elkapta a csuklóját, visszahúzta magához és hosszan megcsókolta. Miután elszakadtak egymástól az ajkaik, Bianca elindult a terem kijárata felé.

- A legjobb szobát készíttetem el a bíboros úrnak, biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja az itt töltött időt. – A tekintetét szinte az enyémbe fúrta, miközben elsétált mellettem, az arcán pedig egy sejtelmes mosoly tükröződött. A jelenlétével, a játékos mosollyal az arcán, a lélekbe látó nézésével és a szépségével szinte beragyogta a termet. Így mikor elhagyta azt, s bezárult mögötte az ajtó, vele együtt távozott a fény is.

Napjaink, London

Bernadea Ebba Chadda

Már fél órája vártam.

A történelem órán látott sötét hajú fiúval még jó párszor találkoztam a nap folyamán. Általában egy szőke, hosszú hajú lány társaságában. Nagyon úgy tűnt, hogy több van köztük, mint barátság és ez engem valamilyen különös oknál fogva elszomorított. Az intézmény előtti parkolóhoz sétáltam, amiben egy olyan autó sem parkolt, ami ne ért volna legalább egy kisebb vagyont. A Ferraritól a Porschén és a BMWén át a Bugattiig. Ez a dolog is csak abban a hitben erősít meg, hogy ezt az iskolát csupán azok engedhetik meg maguknak, akiknek jó pár nulla van a bankszámlájuk végén. Úgy beszéltük meg apával, hogy eljön értem tanítás után és együtt körbenézünk a városban. Az órámra pillantottam. Már húsz perce késett. Két véglet létezett nála; vagy óramű pontossággal érkezett vagy teljesen elfeledte az egészet. Nem szeretem zavarni munka közben, ezért csak akkor indítottam a hívást, mikor már fél órája ott álltam és vártam. A sokadik csörgésre vette fel, pont mielőtt letettem volna.

- Szia, drágám. Hallgatlak. – A légzése szabálytalan volt, csak úgy kapkodta a levegőt. Úgy beszélt mintha most futotta volna le a Maratont, vagy még mindig futná. Éppen válaszoltam volna, mikor egy fojtott női nyögés aztán pedig halk nevetés hallatszott a vonal túlsó végéből.

- Nem fogsz értem jönni, ugye? – Ismertem már annyira, hogyha egyszer belelendül a szexbe, akkor addig le nem képes állni, még ki nem fullad. Ezt még anya mesélte nekem. Sajnos túl sok hálószobatitkukat osztották meg velem egy-egy családi vacsora alkalmával.

- Elmegyek és indulok... – habozott egy kicsit – De te is hazajöhetnél. Biztosan szereztél már barátokat, akik elkísérnek. A címet pedig tudod. – Azzal bontotta a vonalat és minden bizonnyal folytatta azt a tevékenységet, amiben megszakítottam. Felsóhajtottam, s elindultam abba az irányba, amerről jöttünk. Általában már az első napon szerzek barátokat, most azonban nem így történt. Nem láttam egy szimpatikus arcot sem, akivel beszélgetésbe elegyedhettem volna. Mirandával próbálkoztam beszélgetést kezdeményezni, de ahányszor csak hozzászóltam az óra alatt, annyiszor pisszegett rám meg forgatta a szemeit. Nem, nem is forgatta. Akasztgatta. Elég érdekes mozdulatsor volt az egyszer már biztos. Nem siettem különösebben haza, ezért szép, komótos léptekkel haladtam. Véletlenül sem akartam rányitni apáékra. Jó pár száz méter megtétele után lelassított mellettem egy kocsi, aminek lehúzódott az anyós ülés melletti sötétített üvegű ablaka.

- A fuvarod felmondta a szolgálatot? – Pillantott rám a Maserati vezetője. A srác volt az történelem óráról. Benéztem a kocsiba, nem volt vele a szöszi.

- Nagyon úgy tűnik – A járdának szenteltem a figyelmemet, mintha az annyira göröngyös lenne, hogy a lábam elé kell figyelnem.

- Szállj be, elviszlek – áthajolt az anyós ülésen és kinyitotta nekem az ajtót.

- Apukám arra tanított, hogy ne szálljak be idegenek kocsijába. – Pillantottam rá. Akármennyire is próbáltam leplezni a mosolyomat, nem sikerült. A mondatom hallatán az ő arcán is megjelent egy féloldalas mosoly.

Nem harapok.

- Tudom, hogy a sötétített üvegű kocsi rossz ómen, de ne legyenek előítéleteid. Nem harapok – a mosolya átcsapott vigyorba. A tökéletes fehér fogsora Colgate reklámba illett volna.

- Minden potenciális sorozatgyilkos ezt mondaná – Vágtam vissza, de közben beültem az autóba. Valami megindokolhatatlan tény miatt bizalmat éreztem az irányában. Miután becsuktam a kocsi ajtaját, ő a gázra lépett maga után hagyva a gyök kettes eddigi tempóját. A verda könnyedén szelte a kilométereket. Nem is gurult, hanem szinte suhant az aszfalton.

- Hány gyilkosság után számít valaki sorozatgyilkosnak? – hol az utat figyelte, hol pedig engem nézett.

Elgondolkodtam a kérdésén.

- Akár már három gyilkosság után is. Ha mindegyiket rá tudja bizonyítani a rendőrség – adtam egy frappáns választ.

- Akkor veled még végzek és túl is lépem a bűvös számot – A hangja átment komolyba, mintha tényleg ez lenne a terve. Az alakítása annyira hitelesre sikerült, hogy pár pillanatra tényleg elhittem.

-  Együtt halunk meg, ha nem figyelsz az útra – finoman elfordítottam a fejét, hogy az utat figyelje. A bőre tapintása csupán tetézte a bennem zajló érzelmek viharát. Vonzódom hozzá. Alig töltöttem el vele egy kis időt a vonzalom máris vad lángokban él bennem.

- Szép halál lenne, mindig is ilyenről álmodtam – újra rám pillantott, mire én csak megforgattam a szemeimet.
Kiszálltam, mikor leparkolt a házunk elé. Onnan tudta a címemet, hogy útközben megmondtam neki.

- Köszönöm a fuvart – elmosolyodtam. – Légy jó – mondtam azzal hátat fordítottam neki és elindultam a házunk bejárata felé.

- Holnap itt leszek érted 8-ra – Még mielőtt lereagálhattam volna, gázt adott és elhajtott. Egy ideig csak álltam és néztem a Maserati távolodó lökhárítóját, majd fogtam magam és bementem a házba. Pont akkor léptem be, mikor apa éppen a felsőjét vette fel.

- Hogy telt az első nap? – kérdezte, közben pedig magához ölelt, s nyomott egy puszit a homlokomra.

- Azt leszámítva, hogy elfelejtettél értem jönni meg a közös programunkat? Csodásan – Ledobtam a táskámat a kanapéra. – Remélem az a nő már nincs itt, aki miatt elfeledkeztél a lányodról. Kétlem, hogy kedves hangszínt tudnék megütni vele – Nem lepleztem a hangomban lévő sértődöttséget. Sosem elleneztem a kalandjait, viszont az utáltam, ha miattuk mond le engem. Nem tartottam tisztességes dolognak.

- Bizonyára te vagy Bernadea – lépett elő a hátam mögül egy nő. Hosszú, majdnem fenékig érő barna haja volt, kreol bőre és szintén barna nagy szemei. – Apád nagyon sokat mesélt már rólad – Az előbbi mondatom ellenére a hangja kedves volt, s az arcán sem volt nyoma ellenszenvnek. – Rosemarie vagyok – mutatkozott be.

Nagyon úgy tűnt, hogy ő nem csupán egy újabb kaland apa számára. A tekintet, ahogyan ránézett. Anyát is mindig így bámulta. Ez a tekintet pedig nem volt viszonzatlan, Rose is ugyanazzal a szerelmes tekintettel nézett rá.

- Sajnálom, amit az előbb mondtam. – Szörnyen szégyelltem magam. Felkaptam a táskámat a kanapéról és elindultam az emeletre. Apa az utolsó pillanatban szólt utánam.

- Várj! Ez a csomag ma érkezett neked – Megfordultam és elvettem tőle a nagy kartondobozt.

- Köszönöm – Meglepett a csomag, hiszen nem rendeltem semmit. A szobámban letettem a francia ágyam lábához, majd bevágódtam a laptomom elé és elindítottam az egyik kedvenc sorozatomat.

Aaron Williams

A hálószobám ablakában álltam, a bordó falnak dőlve, s a szemközti ház előtti leparkoló matt fekete Maseratit figyeltem. Pontosabban az abból kiszálló barna hajú lányon akadt meg a tekintetem. Nem azért támasztottam a feketére festett fából készült ablakkeretet, mert nem lett volna jobb dolgom, hanem mert a saját szememmel akartam meggyőződni a kapott információ pontosságáról. Nem hittem el, még úgy sem, hogy a legbizalmasabb emberem közli velem a hírt. Bianca de Felici reinkarnációját üdvözölhetjük szeretett Londonunkban. A lány igaz nem tudja, de azóta a hálómban van, mióta leszállt az apjával arról a repülőről. Eszembe sem jutott kényszerrel magamhoz láncolni, nem akartam, hogy féljen tőlem, s csak azért maradjon mellettem, mert nem lát más lehetőséget. Az volt a célom, hogy elérjem, hogy belém szeressen, de ha önszántából nem választja a velem való életet, akkor nem rettenek vissza semmitől, hogy megváltoztassam a véleményét. Mikor kitűzök magam elé egy célt, olyankor mindent megteszek és mindenkin átgázolok, aki közém és a kitűzött cél közé áll. Ebben az esetben pedig a célom Bernadea Ebba Chadda volt. A 15. században elsősorban politikai okok miatt egyeztem bele a házasságba, amit a francia király és a lány apja rendeztek el. VIII. Károly szerezni akart egy kis befolyást Itália, főleg Róma életébe, ehhez pedig nincs is jobb módszer annál, ha a francia udvar egyik befolyásos nemese Itália szívében él. Nem vásárolhattam birtokokat látszólag minden ok nélkül, tehát a Biancával való házasságom pont kapóra jött, a hozománya csupán hab volt a tortán. Így a házasságra tudtam hivatkozni, ha bárki felelősségre vont volna a tartózkodásom miatt. Még a mai napig pontosan emlékszem arra a napra, amikor először találkoztunk, a napra mikor a kettőnk története elkezdődött
.

1492, Róma külbirtokai

A Biancával való házasságom pont kapóra jött.

A de Felici család kastélyának fogadótermében terpeszkedtem egy finom párnákkal bélelt vörös kanapén, amit arany veretek díszítettek. Az esküvő részleteit jöttem megbeszélni a lány apjával, és ha már itt vagyok akkor találkoznék is a jövendőbeli feleségemmel. Giovanni de Felici egy alacsony, s elég széles ember volt, akin erősen meglátszott, hogy mennyire szereti a gyomrát, ezért sűrűn is kedveskedik neki különböző falatokkal. Vállig érő őszbe hajló barna haja gondosan a fülei mögé volt fésülve. Olyan embernek tűnt, aki ad a külsejére. Ezt alátámasztotta az öltözködése is. Drága ruhái fekete-arany összeállításban szerepeltek nagy felületű testén. A helyiség ízlésesen volt berendezve. Tele volt különféle művészek festményeivel és szobraival. Úgy tűnt a család hű támogatója a művészeteknek.

- Szeretem a feleségemet, de képtelen fiút szülni nekem. – Látszott a férfin, hogy tényleg nagy szívfájdalma ez a dolog. Nem csodálom, hiszen fiú örökös nélkül nem sokra megy a földjeivel és birtokaival, hiszen azok így a megállapodás szerint rám szállnak. – Remélem Ön szerencsésebb lesz a lányommal – Őszinte mosoly jelent meg az arcán. Azt még a rövid beszélgetésünk során is le tudtam szűrni, hogy Giovanni de Felici jó ember, aki jót akar a családjának.

- Biztos vagyok benne, hogy a lánya rengeteg gyönyörű fiúval fog megajándékozni – feleltem egy mosollyal a szám sarkában. Bianca de Felicit mindenképpen el kell vennem, még akkor is, ha semmi vonzót sem találok benne, még akkor is, ha nem értjük meg egymást. Az egyetlen dolog, amim van jelen pillanatban az a remény, hogy legalább egy kis mértékben szemre való lesz.

- Még egy kérdésem lenne – Az esküvőnek már minden egyes részletét ismertem, ahogyan a hozományt is. Azt is tudtam, hogy a lánya fiatalabb nálam, viszont azt még szerettem volna tudni, hogy mekkora az a korkülönbség. – Hány éves a lánya? – Akármilyen számot mondhat az nem fog változtatni semmin, éppen megosztotta volna velem ezt a számomra fontos információt, mikor a bálterem sötétbarna kétszárnyú ajtaja hirtelen kicsapódott. Egy barna hajú, hamvas, fiatal lány jelent meg a nyomában egy szolgával, aki az ura elnézését kérte, amiért Bianca minden bejelentés nélkül benyitott.

15 éves vagyok.

- Egyszer már megígérted nekem, hogy nem fogsz kémeket küldeni utánam. Mégis akármerre megyek árnyékok követnek, akik minden bizonnyal a te parancsodat teljesítik – a lány arca kipirult a haragtól és dühtől.

- Bianca, drágám. – A lány apja nem akart előttem veszekedésbe bonyolódni a lányával, azért próbálta rám terelni a lánya figyelmét, ami működött is. – Ő itt Nathan de Rouvroy a… – A  bemutatásommal szerette volna folytatni a beszélgetést, viszont a lány az apja szavaiba vágott mielőtt az befejezhette volna mondandóját.

- A jövendőbeli férjem, tudom. Már számtalan alkalommal elmondtad – Pillantott édesapjára, közben pedig odanyújtotta nekem a jobb kezét. Felálltam az ülőalkalmatosságról és kezet csókoltam neki.

- Enyém a megtiszteltetés, hölgyem – a szemeibe néztem. A tekintetében játékos fény csillant. Sötétbarna hosszú hajába átlátszó drágakövekből készített hajdíszt tűzött. Az ajkai teltek, a szempillái dúsak és hosszúak voltak. Tört fehér ruhát viselt, aminek az ujjai vállig értek és kagylóformájúak voltak. - Bizonyára érdekli a korom. 15 éves vagyok – Egyáltalán nem tűnt olyannak, aki zavarban van, sőt tökéletesen szórakozott. Bevallom nem számítottam rá, hogy ennyire fiatal. Természetesen benne volt a pakliban. Tett még egy lépést hozzám, s felnézett rám. A bal kezével megfogta az ingemet és lejjebb húzott magához, közben pedig ő pipiskedett, hogy kompenzálja a magasság különbséget.

- Ne aggódjon… – A fülemhez hajolt – a nászéjszakán semmi olyat sem fogok tenni Önnel, amit ne élvezne – Az ajkai beszéd közben az bőrömhöz értek. Miután közölte velem a mondandóját elengedte a ruhámat és hátrált pár lépést. – További szép napot, uraim – nem foglalkozott az apja rosszalló pillantásaival. A könnyed, kecses lépéseivel olyan hirtelen elhagyta a termet, mint ahogyan érkezett.

Az emlékeimből lépések zaja, majd egy női hang rángatott ki.

- Minden a terv szerint halad – Anélkül is tudtam, hogy ki az, hogy hátra fordultam volna.

- Helyes. Elnyerted a bizalmát? – A nő feladata fontos volt a tervem kivitelezésében, viszont kulcsfontosságú szerepe nem volt, ezért ha elérkezik az idő, mikor el kell varrnom a szálakat, akkor vele fogom kezdeni.

-  Igen, az apja teljes mértékben megbízik bennem. Bernadea már nem annyira osztja az apja szimpátiáját. – A kreol bőrű nő hangja komolyan csengett. Azt az egy tulajdonságát nagyra értékeltem, hogy kellő komolysággal végezte a rábízott feladatokat. Emellett nagyon vonzó is volt. Smaragd zöld szemei és sötétpiros ajkai szemrevaló kontrasztot alkottak. Telt mellekkel, vékony derékkal, széles csípővel, hosszú  lábakkal és formás fenékkel rendelkezett. Ha a szívem nem lenne 500 év óta egy fiatal lány markaiban, akkor nem fecsérelném az időt, mielőbb megszerezném magamnak.

- Nem baj, te foglalkozz az apjával, bízd rám a lányt. – A szemközti ház utca felé nyíló ablakaiban egy női alak jelent meg. Bernadea volt az, ahogyan elhúzta a függönyöket és kipillantott az utcára. Ő nem vett észre engem, én azonban végig gyönyörködhettem benne egészen addig, míg el nem lépett az ablakától.

- Mit teszünk ezután? – A mögöttem álló nőre pillantottam. Eszem ágában sem volt megosztani vele az egész tervemet. Csupán azokat a részleteket kötöttem az orrára, amik létfontosságúak voltak a feladata elvégzése érdekében.

- Várunk. – Még nem jött el a megfelelő alkalom. Egy elhamarkodott húzással könnyedén megnehezíthetem az életemet, ezért inkább kivárom a tökéletes pillanatot arra, hogy felfedjem magam.

Első fejezet

Sziasztok, Drágák!

Meghoztam az első fejezetet. Új részekkel hétvégente fogok előállni, tehát még benne vagyok a határidőben. Igazából csak azért ilyen későn teszem, mert nem találtam megfelelő gifeket.(Ha száz oldalt nem néztem végig akkor egyet semxd) Remélem elnyeri az epizód a tetszéseteket! További kellemes estét és hosszú hétvégét. Már amennyi maradt még belőle.

1. Fejezet
Viszontlátni

Napjaink, London

Daniel Haynes

A mai estém sem volt más, mint a Bianca elvesztése óta eltelt hosszú éjszakáim. Amint lehunyom a szemem, s álomba merülök, a sötétség gonosz indái tekerednek a szép álmok köré és megfojtják azokat. Így nem marad más, csupán a rémálmok, amikkel éjszakáról éjszakára meg kell birkóznom, már több mint 500 éve. Évszázadok óta ugyanazt a jelenetet élem át az álmaimban. Számomra nem szörnyek, gyilkosok, paranormális dolgok jelentik a rossz álmokat. Ezekkel még könnyedén megbirkóznék. Azonban azt a lehető legnehezebben viselem el, hogy újra és újra végig kell néznem annak a nőnek a halálát, akiért bármit képes voltam megtenni, s sok szörnyűséget tettem a szerelmünkért. Nem ismertem határt. Csak egy cél lobogott a szemeim előtt; eltörölni minden olyan dolgot vagy embert, aki a szerelmünk útjában áll. Az álmaimban pedig nem tudom megmenteni, a karjaimban hal meg én meg nem tudok semmit sem tenni azt leszámítva, hogy miután kileheli a lelkét, lecsukom a szemeit.

A vállaim megremegtek, kétségbeesett
zokogásban törtem ki.

Egy meztelen folyosón álltam, semmi dísztárgy, szőnyeg, bútor sem volt, amik alapján be tudtam volna azonosítani a helyet. Pár gyertya gyengén pislákoló lángja kölcsönzött minimális fényforrást a térnek. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet, amik magabiztosan közeledtek. A falak visszhangozták a cipő sarkának koppanását a kőpadlón. Akárki is tartott felém, nem érdekelte, hogy felhívja-e magára a figyelmet vagy nem. Pillanatokkal később már nem csak az ütemes lépések zaját hallottam, hanem megláttam egy alakot is, akihez tartoztak. A vonalai alapján nő volt. A majdnem tökéletes homokóra alkatát a gyenge gyertyák fénye sejtette. Azért csak majdnem tökéletes, mert számomra nem létezik hibátlan dolog. Mindennek és mindenkinek vannak hibái. Sokan rejtegetni próbálják ezeket, legyenek azok a külsejükön vagy a személyiségükben. Meg sem fordul a fejükben, hogy úgy lennének jók, amilyenek. Az abszolút tökéletességre törekednek, mind megjelenésre mind személyiségre és miközben az általuk hibátlannak hitt ideált hajszolják, teljesen elhagyják önmagukat. Azt az énüket, amiért valaki őszintén tudná szeretni őket. Már akkor felismertem a felém igyekvő lányt, mikor az még földre sütött szemekkel szedte a lábait. Azt hittem, hogy a karjaimba veti magát, hogy betakarhassam a védelmező ölelésemmel, s hogy puha ajkaira szoríthassam az enyémeket, de nem így történt. Öt lépésre megállt tőlem. Csupán árnyéka volt régi önmagának. A bőre sápadt volt, a szemei beesettek, a csontjait könnyedén ki tudtam volna tapintani, a szeméből pedig eltűnt a játékos csillogás. Ha belenéztem nem láttam semmi mást, csak ürességet. Fekete ruhát viselt, ami kontrasztban állt a fehér bőrével. Úgy öltözött fel, mintha temetésre készülne. Ekkor még nem is tudtam, hogy a fekete ruhával a pillanatokon belül bekövetkezendő halálát akarja a tudtomra adni, s önmagát gyászolja, a saját temetésére öltözött fel.

A saját temetésére öltözött fel

- Segíts… Cesare... – Amint kimondta a nevemet a jobb oldalán egy vörös folt jelent meg, ami pillanatok alatt vörösre festette a sötét ruhája seb körüli részét. A szúrásból vízesés módjára távozott az életet jelentő vér. A gyors és hirtelen vérveszteségtől a lány elveszítette az egyensúlyát, az erős karjaim voltak azok, amik megmentették a kőpadlóval való fájdalmas találkozástól. Az egyik kezemmel tartottam a normálisnál sokkal könnyebb testét, még a másikat a sebre nyomtam. Erős nyomást gyakoroltam rá. Tudtam, hogy így nem tudom elállítani a vérzést, de arra volt esélyem, hogy lelassítsam az elvérzés halálos folyamatát.

- Maradj velem, Bianca. – A hangom remegett, akármennyire is próbáltam visszafogni a könnyeimet csúnyán kudarcot vallottam, a sós cseppek megállíthatatlanul csorogtak az arcomon. – Őrség! Orvost! Valaki! Akárki! – Kétségbeesett segélykiáltásaimat visszaverték a falak, a folyosón végigfutottak a szavaim, azonban se válasz se segítség sem érkezett.

- Na... Naa... Nat... – A lány kétségbeesetten próbált közölni velem valamit, azonban a szavai annyira halkak és érthetetlenek voltak, hogy akármennyire is koncentráltam nem tudtam kivenni, hogy mit akar átadni a szavaival.

- Akárki is tette ezt veled, megbosszullak. Megígérem, szerelmem. – Magamhoz öleltem a lányt, nyomtam egy csókot a homlokára. A karjai, amik az előbb még erőtlenül az enyémeket szorították, most lezuhantak a teste mellé. A pulzusa már nem vert, ahogyan a szíve sem és nem lélegzett. A lelke elhagyta a testét. Számára véget ért a földi élet. Fájdalommal és szomorúsággal telt fájdalomkiáltásom az erős falakat is megremegtette. Mintha az időjárás is a lány halálát gyászolta volna; az szélvihar erős széllökésekkel ostromolta a kemény falakat. Pár fuvallatnak sikerült bejutnia valamilyen résen, s ahogyan végigszáguldottak a sötét folyosón, sípoló hangot keltettek. A karjaimban fekvő élettelen testre néztem. Minden önuralmam elhagyott. A vállaim megremegtek, s kétségbeesett zokogásban törtem ki. Valaki elvette tőlem az életemet. Ezt a szívességet pedig viszonozni fogom.

A telefonom kijelzője majdnem kisütötte a szemeimet, ahogyan megnyomtam az IPhone „home” gombját. Magamban káromkodtam egy sort, közben pedig hunyorogva levettem a fényerőt. Az időre pillantottam. 04:00. Ma sem aludtam sokkal tovább, mint a többi napon. Megpróbálhattam volna visszaaludni, mint már számtalan alkalommal, de tudtam, hogy hasztalan próbálkozás lenne. Még szerencse, hogy az egyik kedvenc tevékenységemmel tudom elütni az időt addig, míg készülődnöm kellene. Az oldalamra fordultam. Mellettem egy meztelen női test feküdt, aminek minden báját egy bordó takaró rejtette. A hosszú szőke haj engedetlen hullámokban hevert a párnákon. Felkönyököltem és végigsimítottam a lány kecses nyakán, a mellein, a hasán. A kezem becsúszott a takaró alá, a lábai közé, a rózsaszín francia bugyijába. Ahogyan az ujjaim mozogni kezdtek a lány lélegzete egyre szaporább lett, az arca kipirult, s kéjes sóhajok hagyták el húsos ajkait. A szőkeség arcát fürkésztem, miközben ő egyre közelebb került az orgazmushoz. De mivel nem akartam, hogy még elmenjen, főleg nem nélkülem, ezért abbahagytam a lábai közti foglalatosságomat. Finoman beszívtam a nyakán egy pontot, mire elhúzódtam a nyakától, ő már a vakítóan kék szemeivel pislogott rám. Az arcán játékos mosoly húzódott, az alsó ajkát csábítóan beharapta.

- Mond Daniel… Neked sosem mondták a szüleid, hogyha egyszer elkezdesz valamit, akkor azt fejezd is be? – felvonta az egyik szőke szemöldökét. Halványan elvigyorodtam a szavai hallatán. Szerencsére a felfogó képességemmel sosem voltak gondok, így nem telt pillanatokba még kitaláljam, mire célzott a lány. Na meg az előzményeket tekintve biztosan nem arra gondolt, hogy folytatnom kéne a madártollak gyűjtését, ami gyermekkoromban a kedvenc tevékenységeim közé tartozott. A 15. század elején.

- Ha lennél olyan szíves elfoglalni a helyed a trónodon – Több nem is kellett Sophienak, átmászott rám és az ágyékomra ült. Előtte természetesen eltávolította az olyan felesleges ruhadarabokat, mint az ő fehérneműje vagy az én boxerem.

Köztünk pusztán testiség volt.

- Az olyan napok, amiket így indítok, mindig jónak ígérkeznek – Határozottan mozogni kezdett. A mellkasomon támaszkodott, amit egyúttal festővászonnak is használt, ahogyan a manikűrözött körmeivel végigszántott rajta. A körmei nyomán vörös csíkok jelent meg a szőrtelen mellkasomon.

- Tehát olyan sok van belőlük? – Fordítottam a helyzeten, magam alá gyűrtem a lányt, akiben a saját tempómban mozogtam. A testünk összefonódott, a hátamon egyre több karmolás, az ő mellein és nyakán pedig egyre több sötét rózsaszín folt jelent meg a fogaim nyomán. Köztünk pusztán testiség volt, semmi más. Sokan úgy gondolták, hogy együtt járunk, de ez nem volt így. Egyikünk sem akart egyebet a másiktól, csupán szexet. Kedveltem Sophiet, viszont nem tudtam volna elképzelni barátnőmként. Nem a külseje miatt, sokkal inkább a személyiségével voltak ellenvetéseim. Nem igazán bírtam a hirtelen, azonban annál inkább idegesítőbb hisztijeit, ahogyan az sem billentette pozitív irányba a mérleget, hogy elég sok mindenki megfordult már benne előttem. Bárkit megszerezhettem volna, akit csak akarok. Tudok küzdeni egy lányért, ha az felkelti az érdeklődésemet. De amíg ilyennel nem találkozok, addig maradok a könnyen megszerezhetőeknél, akiknél elég egy pillantás és már széttárt lábakkal repülnek is a nyakamba. A készülődés előtti órák gyorsan elrepültek, így, hogy volt mit csinálnom. Kimásztam a még lustálkodó lány mellől és a fürdőbe mentem. Letusoltam, megmostam a fogaimat, s az arcomat, majd felöltöztem. Fekete selyem boxer, sötétszürke csőnadrág, aminek az alsó részét felhajtottam a bokám fölé, tekintettel az enyhe időjárásra. Egy háromnegyedes vékonyszálú bordó felsőt vettem fel, aminek az ujjait feltűrtem, így kirajzolódtak a kidolgozott karizmaim. Miután fújtam magamra egy kicsit a Black XS legújabb illatából, kiléptem a fürdőből és a konyhába mentem. Csináltam két kávét, a lányét ízesítettem cukorral és tejszínhabbal, én tisztán ittam az enyémet. Tudtam, hogy Sophienek kell idő, mire elkészül, ezért a telefonom nyomkodásával ütöttem el az időt. Mikor leért hálásan elfogadta a neki kínált kávét.

- Mehetünk? – A válaszát meg sem várva felkaptam a táskáinkat a kanapéról, a kocsi kulcsommal együtt. Bezártam a házat, s a garázsba mentem, ahol a Maseratim is állt. Tudom, hogy eléggé hivalkodó kocsi, viszont nem tudtam nemet mondani neki, mikor elvittem egy próbavezetésre. Egyszerűen imádom, hogy minden kis mozdulatra reagál. Másodpercek alatt eléri a százat, ha alaposan odalépünk. Kinyitottam az autót, bedobtam a hátsó ülésre a táskákat, majd kinyitottam a lánynak is az ajtót. Miután beszállt beültem én is a vezető ülésre. Megnyomtam egy gombot a műszerfalon, mire a garázsajtó komótos tempóban felhúzódott. Lükvercbe tettem az autót, kitolattam az útra, visszacsuktam a garázs ajtaját, majd sebességbe tettem a Maseratit és már robogtam is a reggeli forgalomban.

Bernadea Ebba Chadda

Egyszerre voltam Hófehérke
és
Rút Kis Kacsa.

Amióta az eszemet tudom egy olyan város sem volt, ahol két évnél többet töltöttünk volna. Apa a munkája miatt rengeteg utazott. Számtalanszor kértem, hogy hagy legyek kollégista vagy albérlő. Sosem ment bele, ilyen téren hajthatatlan volt. Mindig volt egy nyomós indoka, amivel lezárta a témát. Ezek a válaszok nem pusztán üres kifogások voltak, hanem csupán az apai aggódás megnyilvánulásai. Ha több száz kilométerre vagyok tőled, akkor nem tudlak megvédeni. Te vagy életem fénye. Belepusztulnék abba, ha téged is el kéne veszítenem... Anya halála mindkettőnket alaposan megrázott. Sokáig bűntudatom volt. Nem azért mert magamat okoltam a történtek miatt, hanem mert nagyon csúnyán összevesztem vele és sok meggondolatlan dolgot mondtam neki mielőtt lehajtott volna a hídról a kocsijával. A rendőrség balesetnek könyvelte el, s megbotránkoztató gyorsasággal zárta le az ügyet, söpörte félre az anyám halálát. Nekem meggyőződésem, hogy nem baleset volt, hanem egy másik autó közrejátszása lehetett az ügyben, ami letaszította anya Bogarát a habzó, vad hullámok kegyetlen markába. Az elképzelésemet az is alátámasztotta, hogy a vízből kiemelt roncs bal hátulján egy jókora horpadás terpeszkedett. Erre a tényre azt a magyarázatot adták, hogy valószínűleg akkor sérült meg, mikor a folyó fenekének csapódott. Én a rendőrség egy szavát sem hittem el, az hogy rekordidő alatt lezárták az ügyet, pedig csak arra engedett következtetni, hogy valaki minél hamarabb a szőnyeg alá akarta söpörni az ügyet. Ennek a valakinek pedig bizonyára kulcsfontosságú szerepe van az ügy megoldásában. Nem okoltam amiatt apát, hogy túlzásba vitte a féltést. Megértettem minden egyes tettét. Nem akarta a lányát is elveszíteni. Mégis a látványom fájdalmat is okozott neki. Sosem mondta ki hangosan, de láttam rajta. Mindig mikor rám nézett, anya jutott eszébe. A vörös hosszú hajával, kedves mosolyával, s az ember lelkébe látó tekintetével. Igaz, a hajam színét apámtól örököltem, azonban a többi külső tulajdonságom mind anyámé. Apa erős ember, ezért nem menekült az alkohol, a nikotin, a drogok vagy egyéb olyan szerek gyengéd ölelésébe, amik segíthetnek elviselni azt az űrt, amit anya a távozásával hagyott. Mindig tudtam, hogy a vagyonunk nagy része nem tisztességes üzletekből származik, és azért kell sokat költöznünk, hogy minden egyes földrészen, városban fenntartsa a befolyását. Londonba múlt héten érkeztünk. Már hozzá voltam szokva a költözésekhez, ezért nem állt görcsben a gyomrom, mikor kiszálltam a sötétített üveges Range Roverünkből az új iskolám előtt. Számtalan alkalommal végigcsináltam az újrakezdést. Mostanra rutinból megy. Határozott léptekkel átsétáltam az iskola kovácsoltvas kapuin, amiket bikák díszítettek. Az épület modern volt, csak úgy sugárzott róla a fényűzés. Nem csoda, hogy a város legjobb iskolájának tekintik. New London High School. Egy új kezdet. Vagyis újabb. Mindenestre nem valami kreatív az iskola neve. Én még hozzátenném a végére azt is, hogy kizárólag gazdag gyerekeknek. Szerencsére nem voltak előítéleteim, ezért nem könyveltem el mindenkit sznobnak és arrogánsnak már az első pillanatban. Határozottan szeltem az iskola folyosóit, mintha pontosan tudnám hol is van a titkárság. Többen is megbámultak, a kíváncsi tekintetekkel nem foglalkoztam. Mindig ez van. Szemlélik a friss húst, s eldöntik magukban, hogy veszélyt jelent-e a helyzetükre, vagy sem. Hogy barátkozni fognak-e vele, vagy kiközösítik. Minden az első nap dől el. Nem valami könnyen, de sikerült megtalálnom a titkárság termét. A rolókkal takart ablakon nem lehetett belátni, viszont az ajtón lévő Titkárság felirat biztossá tette, hogy jó helyen járok. Pár kopogtatás után, a válasz megvárása nélkül benyitottam.

- Jó reggelt, a nevem Bernadea Ebba Chadda. Én vagyok az új lány – letettem a forgósszékben terpeszkedő elegáns megjelenésű nő elé minden szükséges papírt, amit magammal kellett hoznom. Érdektelen tekintettel futotta át az iratokat, közben pedig a hidrogénezett platinaszőke haját csavargatta az ujjai körül. Miután végigért a lapokon, nem túl kedves pillantásokkal végigmért. Minden egyes ruhadarabomon elidőzött, valószínűleg azoknak márkáit próbálta megsaccolni. 

- Isten hozott az intézményünkben – visszafordult a számítógépéhez, közben odalökött nekem egy órarendet.

- Köszönöm – fogtam a papírlapot, majd kivonultam a helységből. Az órarenden feltüntetett első órára igyekeztem, ami történelem volt. A terem pedig a 120as. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amennyire csak tudtam. Szerencsére volt logika a tantermek számozásában, ezért nem okozott gondot megtalálni. Sajnos már javában zajlott a tanóra. Így nagyobb feltűnést fogok kelteni, mintha szünetben léptem volna be a teljesen idegen diákok közé. Nagy levegőt vettem és pár kopogtatás után benyitottam. Az órát egy már javában korosodó férfi tartotta, aki igaz nem volt valami jóképű, azonban az elsőrendű stílusa öltözködés terén ezt kompenzálta.

- Fáradjon beljebb. Maga biztosan az új diák. Én Mr. Brooks vagyok– Kedvesnek tűnt, már amennyire azt ennyiből le lehet szűrni. Becsuktam magam mögött az ajtót. Természetesen, amint beléptem minden tekintet rám szegeződött, s méregetni kezdtek.

- Igen, én vagyok. A nevem Bernadea Ebba Chadda. – Mutatkoztam be a tanárnak illetve az osztálynak.  Ahogyan végignéztem rajtuk többségükből csak úgy áradt a felsőbbrendűség. Olyanoknak tűntek, akik drága ruhákkal próbálják azt kompenzálni, hogy semmi személyiségük sincs. Hogy olyanok, mint a bábuk, amiket dróton rángatnak. De mivel egyikőjüket sem ismertem, ezért nem könyveltem el senkit, semmilyennek. Ezzel ráérek, addig még jobban meg nem ismerem őket. Előbb vagy utóbb, de úgyis fény derül a valódi személyiségükre. Többségben lányok voltak, legtöbbjük barna bőrrel és hosszú hajjal rendelkezett. Mivel a város nem a napsütéses óráiról volt híres, főleg nem az évnek ezen szakában, ezért kétségem sem volt afelől, hogy a szolárium barnító csöveinek köszönhetik a bőrük árnyalatát. Mellettük egyben éreztem magam Hófehérkének és Rút Kis Kacsának. A fiúk legtöbbje a lányok ellenkező nemű kiadásai voltak.

Akibe egyszer szerelmes voltál...

 A szemem egy sötét barna hajú férfin akadt meg. A bal szeme alatt lévő anyajegy hihetetlenül aranyos megjelenést kölcsönzött neki, a borostája azonban a férfiasság felé billentette a mérleget. Volt valami ismerős benne. Ezt az érzést nehéz elmagyarázni. Mintha már évek óta ismernél valakit, akivel számos közös pillanaton osztoztál. Akibe egyszer szerelmes voltál. Aki egyszer összetörte a szívedet. Úgy éreztem, mintha a régen látott szerelmemet látnám viszont. Ez azonban teljesen lehetetlen, ugyanis én ezt a férfit még egyszer sem láttam. Ebben pedig biztos vagyok. A tekintete azonban másról árulkodik. A pillantásunk találkozott, s összefonódott. Ő sem szakította meg a szemkontaktust, ahogyan én sem. Felismerést, megdöbbenést, szerelmet és vágyat láttam a szemében. Úgy nézett rám, mint aki újra látja a régen elveszettnek hitt szerelmét, akit egy egész életen át keresett. Nem tudom, hogy az átható pillantása, és amit az tükrözött vagy azok az érzelmek voltak zavaróbbak, amik bennem ébredtek.

Prológus

Köszöntök mindenkit a blogomon!
Nagyon sokáig gondolkodtam azon, hogy megmerjem-e osztani a történetemet. Nem tartom magam tehetséges írónak, viszont próbálkozok minél színvonalasabb munkákat kiadni a kezeim közül! Remélem a történetem elnyeri a tetszéseteket és rendszeresen visszajártok elolvasni az új részeket. A legfőbb támogatóm, aki nélkül ez a blog nem jöhetett volna létre az Skyler Wilson! Itt is megköszönöm a sok munkáját, illetve a türelmét, amivel nap mint nap hozzám fordult. Imádlak, életke! <3

Minden hozzászólást szívesen fogadok!:)

Daniel Haynes

1495, Róma

El kell löknöm, mielőtt magammal
rántanám a mélybe.

A Hold már jó ideje leváltotta a Napot annak őrhelyéről, a világosságot pedig felváltotta a sötétség. A csillagok teljes fényükben ragyoghattak a Hold vigyázó tekintete alatt. Nem voltak felhők, amik megakadályozhatták volna a tündöklő égitestekben való gyönyörködést. A kastély kemény, vastag falain belül teljes csend honolt, leszámítva a még szorgoskodó cselédeket, szolgákat, akik már a reggelre készülnek, amikor újra teljesen alá kell vetni magukat az uraik, úrnőik akaratának. A legtöbb közember ugyanabban a kerékvágásban éli le az egész életét. Kora reggeltől késő estig dolgozik, hogy megkeresse a családja és önmaga számára a betevőre valót. Nagyon kevesük életében történik egy olyan esemény, ami gyökeresen megváltoztatná azt vagy legalább egy kis ablakot, vészkijáratot nyújtana nekik, amin át, még ha csak rövid időre is, de kiléphetnek a monoton, nyomorúságos életükből. A kastély falai minden neszt továbbítottak és felhangosítottak. Főleg esténként, mikor a várakban lévő nyüzsgés helyét átveszi a nyugalom. Ezt mindenki pontosan tudja, ezért a szolgálók a lehető leghalkabban próbálnak járni-kelni a kastélyban, nehogy a zajjal megzavarják uraikat, még azok az igazak álmát alusszák a faltól-falig érő, selyempárnákkal teletűzdelt ágyaikban.  Ezt az idillikusnak nevezhető csendet egy pofon törte meg, ami az arcomon csattant. A célzás határozottan is jó volt egy olyan nőtől, aki élete során nem sok emberre emelt kezet. Pontosan a szemem alatt talált el, az arccsontomon. Ha több erőt visz bele az ütésbe, akkor talán még zúzódást is tudott volna okozni. De tudtam, hogy nem az volt a célja vele, hogy ártson nekem, hanem azt a dühöt akarja kiadni magából, amit az előbbi kijelentésem okozott.

- Egyszer azt mondtad nekem, hogy képes lennél felégetni az egész Vatikánt, sőt egész Itáliát értem! Most pedig arra kérsz, hogy felejtselek el és térjek vissza a férjem ölelő karjaiba? – Bianca nem törődött azzal, hogy bárki meghallhatja. A hangja betöltötte az egész szobát, a falak visszaverték minden egyes szavát. A szolgák már láttak minket együtt, de ők sosem mernének arra vetemedni, hogy bizalmas információkat adjanak ki az úrnőjükről. A lány férje sem tartózkodott a várban, a kötelesség elszólította egy Rómától messzi városba. Tudtam, hogy a kijelentésem fel fogja zaklatni, ezért nem lepett meg a reakciója. Én is magamon cipeltem a döntésem súlyát. Úgy éreztem, mintha egy vasból készült hálóba lennék beletekeredve, hiába kapálózok nincs menekvés. Csak ebben az esetben nem a vízben süllyedek, s tartok Isten színe elé, amint a fulladásos halál bekövetkezik, hanem az örök boldogtalanság kegyetlen karjaiba dőlök. Régóta Bianca de Felici az egyetlen örömöm az életben, a sors fintora az, hogy a mi szerelmünk sosem teljesülhet be, ezért el kell löknöm magamtól, mielőtt magammal rántanám a mélybe. Hogy nyomatékosítsa a mondatait folyamatosan kaptam tőle az erőtlen ütéseket, amiknek az volt a céljuk, hogy fizikailag olyan fájdalmat okozzanak nekem, amit most a lány él át lelkileg.

 - Minden egyes szavamat komolyan gondoltam. – A hangomban nyoma sem volt feszültségnek, teljes béke honolt benne. A hangszínem igaz nem tükrözte az érzéseimet, ugyanis legszívesebben mindent porrá zúztam volna, ami csak az utamba kerül, hogy csökkentsem a bennem növekvő szomorúságot, tehetetlenséget és dühöt. Csupán azért nem vezettem le fizikailag a haragomat, mert egyikünknek muszáj volt nyugodtnak maradnia, s talán ha Bianca azt látja rajtam, hogy engem nem érint annyira fájdalmasan a dolog, mint őt, akkor könnyebben el tud engedni. Inkább gyűlöljön, mint hogy magába zuhanjon a hiányom miatt. A kezeit elkaptam a csuklóinál fogva, mielőtt újra lecsaphattak volna. A falnak döntöttem, aminek nekiszögeltem a csuklóit a fogásom által. Mélyen a szemeibe néztem, s vártam egy pillanatot, mielőtt beszélni kezdtem volna. – Egy pillanatig se gondold azt, hogy nekem ne fájna a dolog. Szívesebben fordulnék meg az Angyalvár kínzókamráiban, mint hogy el kelljen hagynom téged. De neked férjed van, Bianca. Nekem pedig hamarosan feleségem lesz. El kell felednünk a régi szerelmeinket, hogy teret adhassunk az újaknak. Nem hagyhatjuk, hogy a közös múltunk csodás pillanatai fájdalommal töltsenek el abban a jövőnkben, amikor a szívünk már másé lesz. Ez az egyetlen lehetőségünk a boldogságra. – Már nem tombolt a lány, nem kiabált. Nem akarta felébreszteni az egész kastélyt magas hangjával. Megütni sem akart többet. Nem tett semmit, csupán az igéző barna szemeivel bámult az enyémekbe. Mindig is olyan pillantása volt, amivel a lelkembe látott. Azokból a gyönyörű sötét szemekből nyári zápor módjára patakzottak a könnyek, azonban a torkán egy hang sem jött ki. Percekig csak néztük egymást mielőtt megszólalt volna.

- Én eddig is házas voltam, Cesare. Szeretem a férjemet, mindig is szerettem és mindig is szeretni fogom, s nem csak a hitvesi esküm miatt. Téged viszont jobban szeretlek. Te nem olyan férfi vagy, akit egy rám erőltetett házasság miatt kellett megtanulnom szeretni. Téged a szívem választott, amit időközben teljesen neked adtam. Ha pedig kitéped, akkor nem marad más a helyén, csak sötétség. Sötétség, amiben semmi öröm nincs, csupán a keserű szomorúság. – Összeszorult a szívem, mikor a szavai eljutottak a tudatomig. Minden egyes őszinte szava, amivel feltárta az érzéseit, könyörtelen késszúrásként nyársalta fel a szívemet. A csuklóiról az arcára vándoroltak a kezeim. Végigsimítottam a puha, hamvas bőrén. Nem tudtam, hogy mit tudnék még mondani, amivel megtudnám győzni arról, hogy soha többé nem fogok senkit úgy szeretni, mint őt. Nem találtam megfelelő szavakat azokra az érzésekre, amiket ébresztett bennem. Az állát finoman feljebb billentettem a bal kezemmel, mire ő lehunyta egy hosszú pillanatra a szemeit. Mikor dús szempillái felrebbentek a szemhéjai hátán, már az ajkaim milliméterekre voltak az övéitől. Éreztem a meleg leheletét, amint kifújta a levegőt. Puhán végigsimítottam az alsó ajkain az enyémekkel, majd ugyanezt megtettem a felsővel. Mielőtt azonban megcsókolhattam volna, elfordította a fejét és ellépett tőlem. Nem húztam vissza magamhoz, csupán felé fordultam. Nem mondott semmit, csak nézett rám a nagy szemeivel. A mutatóujjával bejárta azt az útvonalat az ajkain, amit én az imént a számmal, közben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust.

- Kérlek, ne nehezítsd meg még jobban. A szívem így is vérzik. Semmi szüksége egy újabb mély sebre, amit te okozol. –Elfordult tőlem és leült a barna takaróval borított, hatalmas ágy szélére. – Sosem gondoltam volna, hogy olyan csábító lesz számodra egy hadsereg egy nemesi címmel, hogy még engem is képes leszel ellökni magadtól. Remélem, Albert Saroltával nem fogod azt eljátszani, mint velem.  Hogy hagyod, hogy megszeressen, a szívébe zárjon, aztán pedig dobod, mint egy megunt játékot egy kecsegtető ajánlatért. – A tekintetét lesütve a ruhája sötét csipkézett anyagát szemlélte, mintha csak most látná először. Ismertem már annyira, hogy tudjam, csak akkor nem néz az ember szemébe, ha nem komolyan gondolja a mondanivalóját.

Vérzik a szívem.

- Nem akarod, hogy így legyen vége, Bianca – a mi esetünkben a búcsú elkerülhetetlen. Az elválás körülményei, azonban csak rajtunk múlnak. Elválhatunk haragban vagy próbálunk uralkodni a fájdalmon, ami a szívünkben honol és elengedjük a másikat, hogy annak legyen esélye újra boldognak lenni.

- Én azt sem akarom, hogy vége legyen! – Felkapta a pillantását, amivel újra megtalálta az enyémet. A szemei villámokat tudtak volna szórni, ha hatalmában állna ilyesmi. Láttam rajta, hogy próbál uralkodni magán, viszont a könnyek megint megállíthatatlan szökőárként kezdtek ömleni a szemeiből. Nem álltam tovább a falnál, hanem pár lépéssel megtettem a köztünk lévő távolságot, azonban leülni mellé és megvigasztalni már nem tudtam. – Őrség! – A lány parancsoló hangja nyomán hamarosan két felfegyverkezett katona rontott be a helységbe. – Kísérjék Borgia urat a szállására. Úgy tűnik, hogy összekeverte a szobákat – Az őrökhöz beszélt, azonban engem nézett közben. Felsóhajtottam és felálltam, mielőtt a páncélba bújtatott karok rángattak volna fel. Elindultam a katonák által mutatott úton. Mikor az ajtóban visszanéztem a lányra, ő az ágyra borulva zokogott. A keserves sírása betöltötte a szobát. Nem tehettem mást, csak ökölbe szorítottam a kezeimet, mély lélegzetet vettem, összeszedtem minden önuralmamat és becsuktam magam mögött az ajtót.

Bernadea Ebba Chadda

Azt akartam, hogy lássa mekkora
fájdalmat okoz nekem.

Minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek hisztérikus zokogásba még a férfi bent van. Tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, viszont azt nem gondoltam, hogy csak ilyen kevés időnk lesz egymásra. A mi szerelmünk az első pillanattól kárhozatra volt ítélve. Mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy csupán magunknak ártunk azzal, hogy engedünk a vágyainknak, vonzalmainknak. Talán jobban jártunk volna, hogy mikor minden kezdődött nemet mondunk a másiknak. Nem adunk esélyt a be nem teljesülhető szerelmünknek. Sőt egyáltalán nem szeretünk bele a másikba. Az lett volna a legjobb, ha aznap ki sem lépek a szobámból. Akkor nem találkoztunk volna, most pedig nem szakadna meg a szívem, hogy el kell engednem azt a férfit, aki a világot jelenti nekem. Nem akartam, hogy gyengének lásson, viszont hiába szorítottam össze a szemeimet a sós könnyek így is találtak ösvényt magunknak, hogy lefolyhassanak az arcomon. Amint becsukódott mögötte az ajtó, az ágyra estem és keserves sírásba kezdtem. Nem tudtam megálljt parancsolni a lelkem legmélyéről feltörő zokogásnak, ahogyan a vele járó könnyeknek sem. Mikor a könnyeim elfogytak, már a pirkadat közelített. Egyszerűen nem tudtam, csak ülni a szobámban és megvárni még elmegy. Tisztességesen el akartam búcsúzni tőle. Felálltam, a tükrömhöz léptem, amibe belenéztem. A tükörképem szemei vörösek voltak a sírástól. Nem törődtem velük. Azt akartam, hogy Cesare is lássa mekkora fájdalmat okoz nekem. Hiába közeledett már a napfelkelte a horizonton, a kastélyban még sötétség honolt. Leakasztottam egy lámpást a helyéről, majd kiléptem a szobából. Céltudatosan abba a helységbe tartottam, amit Cesare kapott meg az itt tartózkodása idejére. Nem féltem, hogy meglát valaki. Én vagyok ennek a várnak az űrnője, ebből adódóan senki olyan nincs a kastélyban, aki kérdőre vonhatna. Már úgy ismertem ezt a helyet, mint a tenyeremet. Minden egyes folyosót, lépcsőt, elágazást. De ez nem meglepő, hiszen három hosszú éve ezt a helyet mondhatom otthonomnak. A folyosókat festmények, szobrok díszítették, a fényt csak a kezemben lévő lámpás adta, más fényforrás nem volt, így félhomály uralkodott. Befordultam a vendéghálótermek folyosójára. Éppen benyitottam volna Cesare szobájába, mikor meghallottam egy számomra ismerős hangot.

Ő az utolsó személy a Földön, akinek kívánnám
 a férjem haragját.

- Hölgyem azt hiszem eltévesztette a szobát. – Megfordultam és az előttem álló, számomra annyira kedves nőre tekintettem. Sötétbarna hátközépig érő haja nagy kócokban állt szanaszét a fején. A szemei alatt nagy karikák húzódtak, világos rózsaszín hálóingét gyűrődések tarkították. Bizonyára már forgolódhatott egy ideje, talán éppen most sikerült elaludnia. Ha nem ismerném, akkor azt feltételezném, hogy közel sem annyira halkan jártam a folyosókat, mint én azt gondoltam és az általam képzett zaj felébresztette. A valóság, viszont az, hogy az előttem álló, kedves tekintetű szolgáló híres volt arról, hogy minden apró neszre felriad, s csak tökéletes csendben tud belépni az álmok világába.

- Nem tévesztettem el a szobát, Kathalina. Ezt pedig te is pontosan tudod, ahogyan azt is, hogy mit keresek itt. – A válaszom hallatán szívet melengető mosoly jelent meg az arcán.

- Vigyázz Bianca, hiába szeret Nathan mindennél jobban, ha ez a tudomására jut, akkor nem lesz hosszú életed. – A szavai semmi fenyegetést sem rejtettek, csupán az őszinte aggódást. Amióta itt tartózkodom Kathalina az egyetlen olyan személy, akiben feltétel nélkül megbízok, s barátomnak merem nevezni.

- Menj, feküdj vissza. Minél kevesebbet tudsz annál jobb neked – Odahajoltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. Ismertem annyira a férjemet, hogyha napvilágot látna a Cesareval való viszonyom, akkor mindenkinek ártana, aki tudott róla, s nem számolt be neki a dologról. Kathalina pedig az utolsó személy a Földön, akinek kívánnám a férjem haragját. Megvártam még megfordul, s eltűnik a sötétségben. Visszafordultam az ajtó felé, aminek óvatosan lenyomtam a kilincsét. Az engedelmesen bebocsátást engedett az zárnyelv kinyitásával. Az ajtó kitárult én pedig beléptem rajta, majd becsuktam magam mögött. Az ágy az ablak mellett volt, így a beáramló holdfény megvilágította a rajta fekvő férfit. Letettem a lámpásomat az ajtó melletti szekrényre. Odasétáltam az ágyhoz, amire halkan felmásztam, s lefeküdtem a férfi mellé. Az oldalamra fordultam és megtámaszkodtam a karomon. Cesare békésen aludt. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtott a sötét, göndör tincseivel és a fedetlen felsőtestével. Nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig a harcban edzett izomzatán; a mellkasán, a hasán, az oldalán. Visszatértem az arcára. A bal szeme alatt lévő anyajegy csupán még jóképűbbé tette, ahogyan az arcán lévő enyhe borosta férfiasabbá. Végigsimítottam a bal orcáján, a kezemet tovább akartam csúsztatni, de felébredt. Egy hirtelen mozdulattal a bal kezét a nyakam köré kulcsolta. Az ujjai kis nyomást gyakoroltak a nyakamra. Elég nagyot ahhoz, hogy érezzem a kezét a nyakamon, viszont elég kicsit ahhoz, hogy ne okozzon légzési nehézségeket vagy fájdalmat. Mikor megismert engedett a szorításán, viszont a kezét nem vette el a nyakamról. Láttam rajta a meglepettséget és egy kis zavart, értetlenséget is.

- Szeretsz engem Cesare Borgia? – A tekintetemet az övébe fúrtam, a sötét szemeibe, amik annak idején annyira könnyedén elcsavarták a fejemet. A hangom teljesen komolyan csengett. Tudtam, hogy mit fog válaszolni, ezért nem féltem az esetleges elutasítástól. De az ő szájából akartam hallani azt a kilenc betűt.

- Mindennél jobban, Bianca de Felici. Ebben az életben és a következőben is. – Teljesen őszintén beszélt, egy pillanat alatt észrevettem volna, ha nem mond igazat. Nekem nem tud hazudni. Minden érzelmét látom a szemeiben. Örömöt. Bánatot. Vágyat. Haragot. Szerelmet.

Ez az utolsó alkalmam arra, hogy
magamon érezzem az ajkait és az érintését.

- Akkor engedd, hogy szeresselek. Még egyszer. Utoljára – Miközben kiejtettem a szavakat az ajkaihoz hajoltam, de nem csókoltam meg, csupán belélegeztem az illatát. Az illatot, amitől féltem, hogy soha többé nem fogom újra érezni. A kezével végigsimított a melleimen a hálóing vékony anyagán keresztül. Az ajkai végre megtalálták az enyémeket, s teljes mértékben birtokba vették azokat. Fölém gördült, a csókjai csillag alakban haladtak. Hol a nyakamra, hol a melleimre tévedtek, viszont mindig visszatértek az ajkaimhoz. Az egyik kezével megtámasztotta magát, még a másikkal végigsimított lentről felfelé a combomon feltűrve a hálóingemet is. A csókjaink kétségbeesettek voltak, bennük volt minden szerelmünk, vonzalmunk, amit a másik iránt éreztünk és a félelmünk, amit a másik elvesztése, a búcsú keltett. Még egyszer magamban érezhettem. Még egyszer eltölthettem vele egy mozgalmas, szenvedélyes és kielégítő éjszakát. Az örömömre csupán annak a tudata vetett árnyékot, hogy ez az utolsó alkalmam arra, hogy magamon érezzem az ajkait, az érintését és hogy halljam, ahogyan a nevemet suttogja, s azt hogy mindennél jobban szeret.