Első fejezet

Sziasztok, Drágák!

Meghoztam az első fejezetet. Új részekkel hétvégente fogok előállni, tehát még benne vagyok a határidőben. Igazából csak azért ilyen későn teszem, mert nem találtam megfelelő gifeket.(Ha száz oldalt nem néztem végig akkor egyet semxd) Remélem elnyeri az epizód a tetszéseteket! További kellemes estét és hosszú hétvégét. Már amennyi maradt még belőle.

1. Fejezet
Viszontlátni

Napjaink, London

Daniel Haynes

A mai estém sem volt más, mint a Bianca elvesztése óta eltelt hosszú éjszakáim. Amint lehunyom a szemem, s álomba merülök, a sötétség gonosz indái tekerednek a szép álmok köré és megfojtják azokat. Így nem marad más, csupán a rémálmok, amikkel éjszakáról éjszakára meg kell birkóznom, már több mint 500 éve. Évszázadok óta ugyanazt a jelenetet élem át az álmaimban. Számomra nem szörnyek, gyilkosok, paranormális dolgok jelentik a rossz álmokat. Ezekkel még könnyedén megbirkóznék. Azonban azt a lehető legnehezebben viselem el, hogy újra és újra végig kell néznem annak a nőnek a halálát, akiért bármit képes voltam megtenni, s sok szörnyűséget tettem a szerelmünkért. Nem ismertem határt. Csak egy cél lobogott a szemeim előtt; eltörölni minden olyan dolgot vagy embert, aki a szerelmünk útjában áll. Az álmaimban pedig nem tudom megmenteni, a karjaimban hal meg én meg nem tudok semmit sem tenni azt leszámítva, hogy miután kileheli a lelkét, lecsukom a szemeit.

A vállaim megremegtek, kétségbeesett
zokogásban törtem ki.

Egy meztelen folyosón álltam, semmi dísztárgy, szőnyeg, bútor sem volt, amik alapján be tudtam volna azonosítani a helyet. Pár gyertya gyengén pislákoló lángja kölcsönzött minimális fényforrást a térnek. Hamarosan léptek zaja ütötte meg a fülemet, amik magabiztosan közeledtek. A falak visszhangozták a cipő sarkának koppanását a kőpadlón. Akárki is tartott felém, nem érdekelte, hogy felhívja-e magára a figyelmet vagy nem. Pillanatokkal később már nem csak az ütemes lépések zaját hallottam, hanem megláttam egy alakot is, akihez tartoztak. A vonalai alapján nő volt. A majdnem tökéletes homokóra alkatát a gyenge gyertyák fénye sejtette. Azért csak majdnem tökéletes, mert számomra nem létezik hibátlan dolog. Mindennek és mindenkinek vannak hibái. Sokan rejtegetni próbálják ezeket, legyenek azok a külsejükön vagy a személyiségükben. Meg sem fordul a fejükben, hogy úgy lennének jók, amilyenek. Az abszolút tökéletességre törekednek, mind megjelenésre mind személyiségre és miközben az általuk hibátlannak hitt ideált hajszolják, teljesen elhagyják önmagukat. Azt az énüket, amiért valaki őszintén tudná szeretni őket. Már akkor felismertem a felém igyekvő lányt, mikor az még földre sütött szemekkel szedte a lábait. Azt hittem, hogy a karjaimba veti magát, hogy betakarhassam a védelmező ölelésemmel, s hogy puha ajkaira szoríthassam az enyémeket, de nem így történt. Öt lépésre megállt tőlem. Csupán árnyéka volt régi önmagának. A bőre sápadt volt, a szemei beesettek, a csontjait könnyedén ki tudtam volna tapintani, a szeméből pedig eltűnt a játékos csillogás. Ha belenéztem nem láttam semmi mást, csak ürességet. Fekete ruhát viselt, ami kontrasztban állt a fehér bőrével. Úgy öltözött fel, mintha temetésre készülne. Ekkor még nem is tudtam, hogy a fekete ruhával a pillanatokon belül bekövetkezendő halálát akarja a tudtomra adni, s önmagát gyászolja, a saját temetésére öltözött fel.

A saját temetésére öltözött fel

- Segíts… Cesare... – Amint kimondta a nevemet a jobb oldalán egy vörös folt jelent meg, ami pillanatok alatt vörösre festette a sötét ruhája seb körüli részét. A szúrásból vízesés módjára távozott az életet jelentő vér. A gyors és hirtelen vérveszteségtől a lány elveszítette az egyensúlyát, az erős karjaim voltak azok, amik megmentették a kőpadlóval való fájdalmas találkozástól. Az egyik kezemmel tartottam a normálisnál sokkal könnyebb testét, még a másikat a sebre nyomtam. Erős nyomást gyakoroltam rá. Tudtam, hogy így nem tudom elállítani a vérzést, de arra volt esélyem, hogy lelassítsam az elvérzés halálos folyamatát.

- Maradj velem, Bianca. – A hangom remegett, akármennyire is próbáltam visszafogni a könnyeimet csúnyán kudarcot vallottam, a sós cseppek megállíthatatlanul csorogtak az arcomon. – Őrség! Orvost! Valaki! Akárki! – Kétségbeesett segélykiáltásaimat visszaverték a falak, a folyosón végigfutottak a szavaim, azonban se válasz se segítség sem érkezett.

- Na... Naa... Nat... – A lány kétségbeesetten próbált közölni velem valamit, azonban a szavai annyira halkak és érthetetlenek voltak, hogy akármennyire is koncentráltam nem tudtam kivenni, hogy mit akar átadni a szavaival.

- Akárki is tette ezt veled, megbosszullak. Megígérem, szerelmem. – Magamhoz öleltem a lányt, nyomtam egy csókot a homlokára. A karjai, amik az előbb még erőtlenül az enyémeket szorították, most lezuhantak a teste mellé. A pulzusa már nem vert, ahogyan a szíve sem és nem lélegzett. A lelke elhagyta a testét. Számára véget ért a földi élet. Fájdalommal és szomorúsággal telt fájdalomkiáltásom az erős falakat is megremegtette. Mintha az időjárás is a lány halálát gyászolta volna; az szélvihar erős széllökésekkel ostromolta a kemény falakat. Pár fuvallatnak sikerült bejutnia valamilyen résen, s ahogyan végigszáguldottak a sötét folyosón, sípoló hangot keltettek. A karjaimban fekvő élettelen testre néztem. Minden önuralmam elhagyott. A vállaim megremegtek, s kétségbeesett zokogásban törtem ki. Valaki elvette tőlem az életemet. Ezt a szívességet pedig viszonozni fogom.

A telefonom kijelzője majdnem kisütötte a szemeimet, ahogyan megnyomtam az IPhone „home” gombját. Magamban káromkodtam egy sort, közben pedig hunyorogva levettem a fényerőt. Az időre pillantottam. 04:00. Ma sem aludtam sokkal tovább, mint a többi napon. Megpróbálhattam volna visszaaludni, mint már számtalan alkalommal, de tudtam, hogy hasztalan próbálkozás lenne. Még szerencse, hogy az egyik kedvenc tevékenységemmel tudom elütni az időt addig, míg készülődnöm kellene. Az oldalamra fordultam. Mellettem egy meztelen női test feküdt, aminek minden báját egy bordó takaró rejtette. A hosszú szőke haj engedetlen hullámokban hevert a párnákon. Felkönyököltem és végigsimítottam a lány kecses nyakán, a mellein, a hasán. A kezem becsúszott a takaró alá, a lábai közé, a rózsaszín francia bugyijába. Ahogyan az ujjaim mozogni kezdtek a lány lélegzete egyre szaporább lett, az arca kipirult, s kéjes sóhajok hagyták el húsos ajkait. A szőkeség arcát fürkésztem, miközben ő egyre közelebb került az orgazmushoz. De mivel nem akartam, hogy még elmenjen, főleg nem nélkülem, ezért abbahagytam a lábai közti foglalatosságomat. Finoman beszívtam a nyakán egy pontot, mire elhúzódtam a nyakától, ő már a vakítóan kék szemeivel pislogott rám. Az arcán játékos mosoly húzódott, az alsó ajkát csábítóan beharapta.

- Mond Daniel… Neked sosem mondták a szüleid, hogyha egyszer elkezdesz valamit, akkor azt fejezd is be? – felvonta az egyik szőke szemöldökét. Halványan elvigyorodtam a szavai hallatán. Szerencsére a felfogó képességemmel sosem voltak gondok, így nem telt pillanatokba még kitaláljam, mire célzott a lány. Na meg az előzményeket tekintve biztosan nem arra gondolt, hogy folytatnom kéne a madártollak gyűjtését, ami gyermekkoromban a kedvenc tevékenységeim közé tartozott. A 15. század elején.

- Ha lennél olyan szíves elfoglalni a helyed a trónodon – Több nem is kellett Sophienak, átmászott rám és az ágyékomra ült. Előtte természetesen eltávolította az olyan felesleges ruhadarabokat, mint az ő fehérneműje vagy az én boxerem.

Köztünk pusztán testiség volt.

- Az olyan napok, amiket így indítok, mindig jónak ígérkeznek – Határozottan mozogni kezdett. A mellkasomon támaszkodott, amit egyúttal festővászonnak is használt, ahogyan a manikűrözött körmeivel végigszántott rajta. A körmei nyomán vörös csíkok jelent meg a szőrtelen mellkasomon.

- Tehát olyan sok van belőlük? – Fordítottam a helyzeten, magam alá gyűrtem a lányt, akiben a saját tempómban mozogtam. A testünk összefonódott, a hátamon egyre több karmolás, az ő mellein és nyakán pedig egyre több sötét rózsaszín folt jelent meg a fogaim nyomán. Köztünk pusztán testiség volt, semmi más. Sokan úgy gondolták, hogy együtt járunk, de ez nem volt így. Egyikünk sem akart egyebet a másiktól, csupán szexet. Kedveltem Sophiet, viszont nem tudtam volna elképzelni barátnőmként. Nem a külseje miatt, sokkal inkább a személyiségével voltak ellenvetéseim. Nem igazán bírtam a hirtelen, azonban annál inkább idegesítőbb hisztijeit, ahogyan az sem billentette pozitív irányba a mérleget, hogy elég sok mindenki megfordult már benne előttem. Bárkit megszerezhettem volna, akit csak akarok. Tudok küzdeni egy lányért, ha az felkelti az érdeklődésemet. De amíg ilyennel nem találkozok, addig maradok a könnyen megszerezhetőeknél, akiknél elég egy pillantás és már széttárt lábakkal repülnek is a nyakamba. A készülődés előtti órák gyorsan elrepültek, így, hogy volt mit csinálnom. Kimásztam a még lustálkodó lány mellől és a fürdőbe mentem. Letusoltam, megmostam a fogaimat, s az arcomat, majd felöltöztem. Fekete selyem boxer, sötétszürke csőnadrág, aminek az alsó részét felhajtottam a bokám fölé, tekintettel az enyhe időjárásra. Egy háromnegyedes vékonyszálú bordó felsőt vettem fel, aminek az ujjait feltűrtem, így kirajzolódtak a kidolgozott karizmaim. Miután fújtam magamra egy kicsit a Black XS legújabb illatából, kiléptem a fürdőből és a konyhába mentem. Csináltam két kávét, a lányét ízesítettem cukorral és tejszínhabbal, én tisztán ittam az enyémet. Tudtam, hogy Sophienek kell idő, mire elkészül, ezért a telefonom nyomkodásával ütöttem el az időt. Mikor leért hálásan elfogadta a neki kínált kávét.

- Mehetünk? – A válaszát meg sem várva felkaptam a táskáinkat a kanapéról, a kocsi kulcsommal együtt. Bezártam a házat, s a garázsba mentem, ahol a Maseratim is állt. Tudom, hogy eléggé hivalkodó kocsi, viszont nem tudtam nemet mondani neki, mikor elvittem egy próbavezetésre. Egyszerűen imádom, hogy minden kis mozdulatra reagál. Másodpercek alatt eléri a százat, ha alaposan odalépünk. Kinyitottam az autót, bedobtam a hátsó ülésre a táskákat, majd kinyitottam a lánynak is az ajtót. Miután beszállt beültem én is a vezető ülésre. Megnyomtam egy gombot a műszerfalon, mire a garázsajtó komótos tempóban felhúzódott. Lükvercbe tettem az autót, kitolattam az útra, visszacsuktam a garázs ajtaját, majd sebességbe tettem a Maseratit és már robogtam is a reggeli forgalomban.

Bernadea Ebba Chadda

Egyszerre voltam Hófehérke
és
Rút Kis Kacsa.

Amióta az eszemet tudom egy olyan város sem volt, ahol két évnél többet töltöttünk volna. Apa a munkája miatt rengeteg utazott. Számtalanszor kértem, hogy hagy legyek kollégista vagy albérlő. Sosem ment bele, ilyen téren hajthatatlan volt. Mindig volt egy nyomós indoka, amivel lezárta a témát. Ezek a válaszok nem pusztán üres kifogások voltak, hanem csupán az apai aggódás megnyilvánulásai. Ha több száz kilométerre vagyok tőled, akkor nem tudlak megvédeni. Te vagy életem fénye. Belepusztulnék abba, ha téged is el kéne veszítenem... Anya halála mindkettőnket alaposan megrázott. Sokáig bűntudatom volt. Nem azért mert magamat okoltam a történtek miatt, hanem mert nagyon csúnyán összevesztem vele és sok meggondolatlan dolgot mondtam neki mielőtt lehajtott volna a hídról a kocsijával. A rendőrség balesetnek könyvelte el, s megbotránkoztató gyorsasággal zárta le az ügyet, söpörte félre az anyám halálát. Nekem meggyőződésem, hogy nem baleset volt, hanem egy másik autó közrejátszása lehetett az ügyben, ami letaszította anya Bogarát a habzó, vad hullámok kegyetlen markába. Az elképzelésemet az is alátámasztotta, hogy a vízből kiemelt roncs bal hátulján egy jókora horpadás terpeszkedett. Erre a tényre azt a magyarázatot adták, hogy valószínűleg akkor sérült meg, mikor a folyó fenekének csapódott. Én a rendőrség egy szavát sem hittem el, az hogy rekordidő alatt lezárták az ügyet, pedig csak arra engedett következtetni, hogy valaki minél hamarabb a szőnyeg alá akarta söpörni az ügyet. Ennek a valakinek pedig bizonyára kulcsfontosságú szerepe van az ügy megoldásában. Nem okoltam amiatt apát, hogy túlzásba vitte a féltést. Megértettem minden egyes tettét. Nem akarta a lányát is elveszíteni. Mégis a látványom fájdalmat is okozott neki. Sosem mondta ki hangosan, de láttam rajta. Mindig mikor rám nézett, anya jutott eszébe. A vörös hosszú hajával, kedves mosolyával, s az ember lelkébe látó tekintetével. Igaz, a hajam színét apámtól örököltem, azonban a többi külső tulajdonságom mind anyámé. Apa erős ember, ezért nem menekült az alkohol, a nikotin, a drogok vagy egyéb olyan szerek gyengéd ölelésébe, amik segíthetnek elviselni azt az űrt, amit anya a távozásával hagyott. Mindig tudtam, hogy a vagyonunk nagy része nem tisztességes üzletekből származik, és azért kell sokat költöznünk, hogy minden egyes földrészen, városban fenntartsa a befolyását. Londonba múlt héten érkeztünk. Már hozzá voltam szokva a költözésekhez, ezért nem állt görcsben a gyomrom, mikor kiszálltam a sötétített üveges Range Roverünkből az új iskolám előtt. Számtalan alkalommal végigcsináltam az újrakezdést. Mostanra rutinból megy. Határozott léptekkel átsétáltam az iskola kovácsoltvas kapuin, amiket bikák díszítettek. Az épület modern volt, csak úgy sugárzott róla a fényűzés. Nem csoda, hogy a város legjobb iskolájának tekintik. New London High School. Egy új kezdet. Vagyis újabb. Mindenestre nem valami kreatív az iskola neve. Én még hozzátenném a végére azt is, hogy kizárólag gazdag gyerekeknek. Szerencsére nem voltak előítéleteim, ezért nem könyveltem el mindenkit sznobnak és arrogánsnak már az első pillanatban. Határozottan szeltem az iskola folyosóit, mintha pontosan tudnám hol is van a titkárság. Többen is megbámultak, a kíváncsi tekintetekkel nem foglalkoztam. Mindig ez van. Szemlélik a friss húst, s eldöntik magukban, hogy veszélyt jelent-e a helyzetükre, vagy sem. Hogy barátkozni fognak-e vele, vagy kiközösítik. Minden az első nap dől el. Nem valami könnyen, de sikerült megtalálnom a titkárság termét. A rolókkal takart ablakon nem lehetett belátni, viszont az ajtón lévő Titkárság felirat biztossá tette, hogy jó helyen járok. Pár kopogtatás után, a válasz megvárása nélkül benyitottam.

- Jó reggelt, a nevem Bernadea Ebba Chadda. Én vagyok az új lány – letettem a forgósszékben terpeszkedő elegáns megjelenésű nő elé minden szükséges papírt, amit magammal kellett hoznom. Érdektelen tekintettel futotta át az iratokat, közben pedig a hidrogénezett platinaszőke haját csavargatta az ujjai körül. Miután végigért a lapokon, nem túl kedves pillantásokkal végigmért. Minden egyes ruhadarabomon elidőzött, valószínűleg azoknak márkáit próbálta megsaccolni. 

- Isten hozott az intézményünkben – visszafordult a számítógépéhez, közben odalökött nekem egy órarendet.

- Köszönöm – fogtam a papírlapot, majd kivonultam a helységből. Az órarenden feltüntetett első órára igyekeztem, ami történelem volt. A terem pedig a 120as. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amennyire csak tudtam. Szerencsére volt logika a tantermek számozásában, ezért nem okozott gondot megtalálni. Sajnos már javában zajlott a tanóra. Így nagyobb feltűnést fogok kelteni, mintha szünetben léptem volna be a teljesen idegen diákok közé. Nagy levegőt vettem és pár kopogtatás után benyitottam. Az órát egy már javában korosodó férfi tartotta, aki igaz nem volt valami jóképű, azonban az elsőrendű stílusa öltözködés terén ezt kompenzálta.

- Fáradjon beljebb. Maga biztosan az új diák. Én Mr. Brooks vagyok– Kedvesnek tűnt, már amennyire azt ennyiből le lehet szűrni. Becsuktam magam mögött az ajtót. Természetesen, amint beléptem minden tekintet rám szegeződött, s méregetni kezdtek.

- Igen, én vagyok. A nevem Bernadea Ebba Chadda. – Mutatkoztam be a tanárnak illetve az osztálynak.  Ahogyan végignéztem rajtuk többségükből csak úgy áradt a felsőbbrendűség. Olyanoknak tűntek, akik drága ruhákkal próbálják azt kompenzálni, hogy semmi személyiségük sincs. Hogy olyanok, mint a bábuk, amiket dróton rángatnak. De mivel egyikőjüket sem ismertem, ezért nem könyveltem el senkit, semmilyennek. Ezzel ráérek, addig még jobban meg nem ismerem őket. Előbb vagy utóbb, de úgyis fény derül a valódi személyiségükre. Többségben lányok voltak, legtöbbjük barna bőrrel és hosszú hajjal rendelkezett. Mivel a város nem a napsütéses óráiról volt híres, főleg nem az évnek ezen szakában, ezért kétségem sem volt afelől, hogy a szolárium barnító csöveinek köszönhetik a bőrük árnyalatát. Mellettük egyben éreztem magam Hófehérkének és Rút Kis Kacsának. A fiúk legtöbbje a lányok ellenkező nemű kiadásai voltak.

Akibe egyszer szerelmes voltál...

 A szemem egy sötét barna hajú férfin akadt meg. A bal szeme alatt lévő anyajegy hihetetlenül aranyos megjelenést kölcsönzött neki, a borostája azonban a férfiasság felé billentette a mérleget. Volt valami ismerős benne. Ezt az érzést nehéz elmagyarázni. Mintha már évek óta ismernél valakit, akivel számos közös pillanaton osztoztál. Akibe egyszer szerelmes voltál. Aki egyszer összetörte a szívedet. Úgy éreztem, mintha a régen látott szerelmemet látnám viszont. Ez azonban teljesen lehetetlen, ugyanis én ezt a férfit még egyszer sem láttam. Ebben pedig biztos vagyok. A tekintete azonban másról árulkodik. A pillantásunk találkozott, s összefonódott. Ő sem szakította meg a szemkontaktust, ahogyan én sem. Felismerést, megdöbbenést, szerelmet és vágyat láttam a szemében. Úgy nézett rám, mint aki újra látja a régen elveszettnek hitt szerelmét, akit egy egész életen át keresett. Nem tudom, hogy az átható pillantása, és amit az tükrözött vagy azok az érzelmek voltak zavaróbbak, amik bennem ébredtek.