Harmadik fejezet

3. fejezet
A bál

Sziasztok!
Végre meghoztam a harmadik részt! Ne haragudjatok a késésért, de ennyit még nem szenvedtem egy fejezettel sem. Mármint nem a megírásával, hanem a gifek keresésével. Még így sem vagyok elégedett velük, de már nincs több lelki erőm a keresgetésükhöz:D Illetve még az is nagy szerepet játszik a késésben, hogy tegnap One Republic koncerten voltam.. Ryan Tedder megér egy misét..A véleményeteket ne féljetek leírni!:)

Bernadea Ebba Chadda

Még mindig jobb mintha
dobbantónak használt volna
egy biciklis.

A reggeli futás már az életem részéve vált. Minden egyes hétvégét, - ha iskolaszünet volt, akkor napot - pár nyugtató kilométerrel kezdtem. Ez a tevékenység tökéletes számomra, mert segít csökkenteni a feszültséget és arra a pár órára teljesen kitisztul a fejem. Nincsenek terhelő gondolatok, se elvárások, amiknek meg kellene felelnem. Ilyenkor csak én vagyok, a gyors lélegzetvételeim, a megtett kilométerek, a cipőm egyenletes érkezése a betonon és a fülemben dübörgő zene, ami ütemet ad a testmozgáshoz. Általában ugyanazon az útvonalon futok. Ennek a legfőbb oka az, hogy ezt a környéket már ismerem valamennyire, viszont a város nagy részét még nem és nem kizárt, hogyha véletlenszerűen választanék útvonalat, akkor a visszajutás elég nehézkes lenne, már csak a gyatra tájékozódási képességem miatt is.

Szombat volt. A hétvége első napja. 

Nem csoda, hogy az ilyen korai órákban még nem volt csúcs az utakon. A szembejövők nagy része hozzám hasonlóan futott. Igaz, hogy a hajnali kelés hétvégente nem túl sok embert vonz, viszont utána a napom többi részét frissen fogom tölteni és még az elalvással sincsenek problémáim. Természetesen ahány ember annyi féle vélemény van a futásról. Mikor a fülemben dübörgő Avicii számot egy lassú Christina Perri dal váltott fel szemöldök ráncolva megálltam nem túl okos módon, a járda közepén és minden figyelmemet az Ipodomnak szenteltem, miközben rámentem a továbblépést jelző nyílra. Ez a műveletsor pár másodpercet vett csak igénybe, viszont elég hosszú volt ahhoz, hogy mikor felnéztem egy felém robogó biciklissel nézzek farkasszemet. Szerencsére meg tudtam őrizni annyira a lélekjelenlétemet, hogy az utolsó pillanatban elugorjak az őrült elől, aki különféle szitokszavakkal dobálózott felém. Természetes, hogy neki állt feljebb. Sikerült olyan szerencsétlen módon esnem, hogy a jobb bokám alaposan megrándult. Felpróbáltam állni, azonban erős fájdalom hasított a sérült testrészembe, így inkább felhagytam a próbálkozással. Jó páran megbámultak, akik az esésemet is első sorból nézték végig, viszont senkiben sem volt annyi, hogy idejöjjön segíteni.

- Nem kell segíteni! Végül is csak azért fekszem a fűben, mert itt annyira kényelmes és véletlenül sem azért, mert nem tudok lábra állni – Nem kevés éllel, s szarkazmussal a hangomban ejtettem ki a szavakat. Éppen tovább morgolódtam volna magamban különféle be nem teljesülő átkokat szórva a sok segítőképtelen emberre, mikor egy mély férfihang intézett nekem egy mondatot.

-  Elég csúnya esés volt – Felnéztem a társaságomra, aki időközben leguggolt mellém. Szőke rövid haja volt, világos szemekkel, enyhe borostával. Fekete ujjatlan pulóvert viselt, ami szabadon láttatta kidolgozott, de nem lufi szerű karizmait. A melegítője szintén fekete volt, ahogyan a márkás sportcipője is.

- Még mindig jobb, mintha dobbantónak használt volna egy biciklis – A hangomban még mindig bujkált egy kis él, a puffogásom  utóhatásaként. Ahogyan a szemeibe néztem olyan érzés fogott el, mint ami a suliban is, amikor először megláttam Danielt. Túlságosan is ismerős volt a mellettem lévő férfi. Mikor megláttam egy kisebb égési sérülést az arcán és párat a karján, amik a felsője alá futottak be, szinte transzba kerültem. Mielőtt megálljt parancsolhattam volna magamnak,végigsimítottam a sérülésen, ami az arcát csúfította. Amint az ujjam hozzáért a sérült bőrfelülethez, özönvíz módjára zúdultak rám az emlékek. Olyan pillanatokról, amikről nem emlékszem, hogy átéltem volna. Mégis úgy éreztem, mintha egy korábbi életemre nyertem volna betekintést, amiben ez a férfi nagy szerepet játszott.

1493, Róma külbirtokai

Kinéztem az ablakon a füsttel,
segítségkiáltásokkal és síró
emberek hangjával terhes éjszakába.

Az éj sötét leple súlyos köpenyként ereszkedett a tájra, a csillagokat és királynőjüket, a Holdat is teljesen eltakarták a sűrű árnyak, a felhők. Az este baljós megjelenése sok emberben félelmet keltett, hittek abban, hogy a sötétséggel együtt a Pokol szörnyei is megszállják a világukat, s akiben nincs elég, vagy akinek nem elég erős a hite Isten felé, annak kitépik a lelkét, s magukkal viszik az uruknak, a Gonosznak, az Ördögnek. A kastélyban csak pár gyertya fénye volt a sötétség ellen. Ebben a késői órában már a szolgák is nyugovóra tértek, senki sem volt az épületben, aki zaj forrása lehetett volna. Ezt a szinte nyomasztó csendet az udvaron lévő vészjelző harang kétségbeesett éneke törte meg. 
Tűz. 
Az étert hamarosan hatalmas hangzavar töltötte be. Mindenki felébredt a jelzésre, s próbálta minél hamarabb a kastélyon kívül tudni magát. A szemeim egyből felpattantak és kiugrottam az ágyból, aminek a másik fele üres volt. Nem tudtam Nathan mikor ment el, de a lepedő érintetlensége miatt úgy tűnt fel sem jött. Az ablakhoz siettem, amin kinéztem a füsttel, segítségkiáltásokkal és síró emberek hangjával megtelt éjszakába. Ahogyan kihajoltam megcsapott, a tüdőmbe fúrta magát a füst. Köhögve hátráltam vissza az ablaktól. Minden bizonnyal az egyik szomszédos szoba égett, ugyanis a könyörtelen gáz halálos ölelésbe kezdte fogni az emeleti szobákat, többek között az enyémet is. Felkaptam a legközelebbi rongyot, amit szorosan az orrom és szám elé fogtam. Az ajtóhoz igyekeztem, amit megpróbáltam kilökni. Nem jártam sikerrel, olyan volt, mintha a másik oldalának neki lenne feszülve valami, ami meggátolja a kinyitását.
Nem adtam fel. 

Mielőtt a szemeim lecsukódtak volna megláttam
Nathant, ahogy megjelenik a füsttel telt szobában.

Többször is nekifeszültem az ajtónak, próbáltam különféle tárgyakkal betörni, de az hősiesen tartotta magát, s nem engedte a foglyát kijutni az égő börtönéből. A próbálkozásaim egyre kétségbeesettebbek és gyengébbek voltak. A szobát lassan szinte teljesen betöltötte a füst, a lángok martalékává is egyre több bútor került. Minden egyes lélegzetvételért alaposan meg kellett küzdenem, az orrom és a szám előtti kendő már nem sokat segített, a füst teljesen átjárta, így szabad bejárást szerezve a tüdőmbe. Biztosra vettem, hogy itt lesz a vége az én történetemnek. Nincs elég bátor ember ahhoz, hogy bevesse magát a lángok közé értem. Szédülni kezdtem, a fejem lüktetett, a tüdőm égett, a látásom elhomályosult. Leültem a mindent felemésztő lángoktól legtávolabbi sarokba. Nem harcoltam az eszméletvesztés ellen. Talán, ha nem vagyok magamnál, akkor nem fáj annyira, ahogy a lángok felemésztik a testem. Mielőtt a szemeim lecsukódtak volna megláttam Nathant, ahogyan egy kendővel az arca előtt áttöri magát a makacs ajtómon, ami eddig a fogva tartóm volt, a karjaiba vesz és elindul velem kifelé. Még csak az ajtón érhettünk át, mikor már teljesen eszméletlen voltam, s rongybabaként feküdtem a karjai között.

Napjaink, London

Aaron Williams

Az eltelt perceket, órákat, napokat, heteket azzal töltöttem, hogy Bianca ez időbeli életét

Nem gondoltam volna, hogy képes emlékezni
a 19.századi életére.

feltérképeztem. Legtöbbször a hálószobám ablakából figyeltem, ahogyan kiszáll a fekete Maseratiból, elbúcsúzik a sofőrtől - kinek a kiléte még mindig ismeretlen számomra -, bemegy a hatalmas, modern építésű házukba, majd nem sokkal később megjelenik a szobájában. A függönyeit csak este szokta elhúzni, így a többi napszakban, mikor az említett helységben tartózkodik, nyugodtan szemmel tudom követni. 

Mint minden szombat reggel, a mai sem volt más. Amint az óra hajnali hat órát ütött, a lány már a házuk előtt nyújtott készülve a reggeli futásra. A fekete biciklisnadrág szorosan rátapadt a testére, kihangsúlyozva a formás fenekét és izmos lábait. A felső ruházata egy hosszabb, ujjatlan felső volt, amire felvett még egy szintén fekete Nike pulóvert a csípős reggeli időre való tekintettel. A cipője a szerelése többi elemével ellentétben piros színű volt, rajta egy fehér Nike márkajellel. A haját lófarokba kötötte, így egy kósza tincs sem volt, ami eltakarhatta volna szép arcát. Amint futni kezdett, én is kifordultam a házam takarásából, s pár száz méterre lemaradva a lány után kocogtam. A lány kemény tempót diktált, szerencsére volt kondícióm, így könnyedén tudtam tartani vele az iramot. Mikor megállt, akkor én is lelassítottam, viszont amint megláttam a felé gőzmozdonyként közeledő biciklist, megsokszoroztam a lépteimet, de még így sem értem oda időben. Szerencsére a lány elkerülte az ütközést, viszont csúnyán ért földet. Odaléptem hozzá, s leguggoltam mellé. Az esésére szóló megjegyzésemre adott csípős válasza mosolyt csalt az arcomra. Tehát nem változott, 500 évvel ezelőtt is volt mindenre egy frappáns visszavágása. A tekintete végigfutott az kezeimen, lábaimon, de végül az arcomon lévő sebhelyen állapodott meg. Úgy tűnt, mintha mélyen elmerült volna az emlékek nosztalgikus ölelésében.

- Megmentetted az életemet – A szavak suttogva hagyták el az ajkait. A meglepettséget esélyem sem volt elrejteni az arcomról. Nem gondoltam volna, hogy képes emlékezni a múltban történtekre. Nem tudtam hogyan reagálni, csupán álltam a tekintetét egészen addig, míg a szemkontaktust zavartan meg nem szakította.

– Bocsánat… nem tudom miért mondtam ezt – még mindig kerülte a tekintetemet, az arcáról értetlenség tükröződött. Bizonyára próbál rájönni, hogy miért ugrottak be olyan emlékképek, amikre nem emlékszik, hogy átélte volna őket. Ez pedig megrémíti. – Bernadea vagyok – pillantott rám újra mesés, barna szemeivel. Halvány, szívet melengető mosoly jelent meg az arcán, amiért mindig is teljesen oda voltam. Ő nem azok a nők közé tartozik, akiknek mellet és egyéb idomokat kell villantaniuk a férfiak figyelme elnyerése érdeken. Neki elég volt megmutatni a gyönyörű mosolyát és már el is rabolta a férfiak, sőt még a nők szívét is.

- Aaron – árultam el a nevemet, majd a bokájára pillantottam. – Szabad? – A bólintása után megfogtam a fájó testrészét és finoman mozgatni kezdtem. Mikor az arcán fájdalom tükröződött abbahagytam pár pillanatra, aztán folytattam. – Pihenésre és borogatásra lesz szüksége – Jelentettem ki a nyilvánvalót. Ahhoz, hogy egy rándulás meggyógyítására valaki tanácsot adjon, nem kell orvosnak lenni. – Segítek – mondtam, mikor láttam, hogy próbál felállni. Az egyik karját a nyakam köré fontam, a másik kezemmel a derekát kulcsoltam át és talpra állítottam.

- Nem hiszem, hogy hazáig tudok sétálni – A fájós bokáját próbálgatta, de ahányszor rápróbált nehezedni, felszisszent a fájdalom hatására.

- Csak mond az utat – mondtam, azzal felkaptam az ölembe. Az egyik kezemet a combhajlatai alatt bújtattam át, még a másikkal a háta alatt tartottam.

- Nem cipelhetsz hazáig, nem pár sarokra lakok – makacskodott, miközben egy mosolyt próbált elfojtani.

- Csak mond az utat – ismételtem meg a mondatot nyomatékosabban. Egy sóhajtással beleegyezett, majd elindultam vele a házukhoz. Hagytam, hogy mondja az utat, hiszen nem kell rájönnie, hogy pontosan tudom a lakcímét, ahogyan még sok minden mást is…

Bernadea Ebba Chadda

Miután a házunk ajtaja előtt óvatosan letett a férfi, megtámaszkodtam az ajtóban, hogy tehermentesítsem a fájó lábam. - Nagyon köszönök mindent, amit tettél. – elmosolyodtam, majd amennyire tudtam felpipiskedtem és nyomtam egy puszit a férfi arcára. Az ajkaimmal elidőztem a bőrén, mielőtt elhúzódtam volna.

- Remélem, legközelebb más körülmények között találkozunk – féloldalasan elvigyorodott, egy kacsintás után pedig hátat fordított nekem, s elindult felfelé az utcán. Nem tudtam, hogy miért volt ilyen biztos abban, hogy lesz legközelebb. De valamiért azt éreztem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást. Belöktem a fehér ajtót és beléptem a házunkba.

ooo

Mint egy angyal az ördögök között.

Az egész alakos tükröm előtt álltam és a külsőmet szemléltem. A hajam laza, mégis elegáns kontyba volt kötve. Fehér combközépig érő passzos ruhát viseltem, aminek a mell részénél rózsaminták szerepeltek bőrszín alapon. Nem vittem túlzásba a sminkelést. A kevesebb néha több elv vezérelt. Az arcomra csupán alapozót, egy kevés pirosítót, az ajkaimra halvány rózsaszín rúzst, a szempilláimra pedig spirált kentem. A fehér szettemhez egy szintén fehér platformos magas sarkút viseltem egy fehér-ezüst levéltáskával.

- Kész vagy Bernadea? Csak rád várunk! – Hallatszott apa türelmetlen kiáltása a földszintről. Azért beszélt többes számban, mert Rosemarie is velünk fog tartani a bálra, ahova készülünk.

- Megyek már! – Még egy utolsó pillantást vetettem a külsőmre, fújtam magamra az egyik virágillatú parfümömből, majd szedtem is a lépcsőfokokat lefelé.

- Gyönyörű vagy – Őszinte, büszke mosoly tükröződött apa arcán, aki nagyon elegánsan festett az Armani öltönyében a hozzá illő lakkcipővel.

- Te sem panaszkodhatsz, apa – Odasétáltam hozzá és nyomtam egy puszit az arcára. – Nekem van a legjóképűbb apukám – A karjai körém kulcsolódtak, én pedig belesimultam az ölelésébe.

- Na de elég az érzelgősségből. El fogunk késni – Tolt el nevetve magától. Felkapta a Roverünk kulcsát és maga előtt kiterelt minket a házból. Rosemarie már felháborítóan kecsesen lépdelt előttem a fekete tűsarkújában, amihez tűzpiros, egyszerű feszülős koktélruhát vett fel. A begöndörített sötét tincsei zuhatag módjára omlottak a vállára. Gyönyörű nő volt. Apa kinyitotta nekünk az ajtókat, majd miután mindenki elfoglalta a helyét, elindultunk az egyik nevesebb bálteremhez, amit a mai estére egy fejes bérelt ki. Apa egyik keze az egész út során Rose bal combján pihent, amin néha zavarba ejtő módon felfelé merészkedett.

ooo

A bálterem már messziről kivehető volt. A fényűző épület rengeteg milliárdost és milliomost rejtett, ahogyan még több befolyást próbáltak szerezni vagy csupán szórakoztak. Apa természetesen minél több embernek bemutatott Roseal együtt, akit barátnőjének nevezett. Egy idő után már kezdett elég unalmassá válni az egész este, főleg hogy egy korombeli sem volt, akivel elbeszélgethettem volna. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy az este nyújtani fog egy kis szórakozást is. Aztán a tekintetem találkozott egy ismerős szempárral.
Tehát az a legközelebb hamarabb eljött, mint azt gondoltam volna.

Aaron Williams

Bernadea volt az esti programom.

Mindenkinek meg kell élni valamiből, attól hogy halhatatlan az ember, még szüksége van a pénzre. Igaz a hosszú évszázadok során már elég nagy vagyonra tettem szert, de nem eleget egy egész örökkévalóságra. A meglévő pénzem segítségével letaszítottam a helyi drogbárót a trónjáról, s átvettem a helyét. Az összes díler nekem felel a városban, ahogyan annak környékén is. Ezekből az üzletekből pedig hatalmas pénzösszegek kerültek a bankszámlámra. Erre az estélyre csupán egy okból jöttem el: biztos forrásból tudom, hogy Bernedea apja is részt fog rajta venni. Könnyedén el tudtam vegyülni a tömegben, a Hugo Boss öltönyöm és a Rolex órám tökéletes álcát nyújtottak. Egyáltalán nem lógtam ki a jelen lévő többi fejes közül. Éppen egy luxusautó kereskedővel beszélgettem a legújabb szerzeményeiről, mikor megláttam a lányt. A fehér ruhakölteményében a feltűzött hajával együtt úgy nézett ki akárcsak egy angyal. Egy angyal, aki alaposan eltévesztette az úti célját, ugyanis öltönybe bújt ördögökkel van körülvéve. Elnézést kértem a beszélgetőpartneremtől, habár az eszmecsere eléggé egyoldalú volt, mivel én csak hallgattam a tag üres szavait. Bernadeáékhoz sétáltam, az apja éppen Rosemarievel volt elfoglalva, ezért megköszörültem a torkomat, hogy megkapjam a figyelmét.

- Aaron Williams, nagyon örülök – kezet fogtam a sötét hajú férfival. A fogása erős volt és határozott.

- Owen Chabba, hasonlóképpen – bólintott. Látszott rajta, hogy csupán az udvariasság végett tesz eleget a bemutatkozási protokollnak. – Ő itt a barátnőm, Rosemarie Hathaway – mutatta be a mellette álló tűzpiros ruhába bújt nőt, akit úgy ismertem akár a tenyeremet. 

Hogy miért? Mert nekem dolgozott. Mivel jobb, ha Owen nem tudja, hogy ismerjük egymást, ezért semmi olyan jelet sem adtam, még metakommunikációval sem, amivel arra utaltam volna, hogy már volt szerencsénk egymáshoz.

- Hölgyem – kezet csókoltam neki, a pillantásom gyorsan tovább siklott a hosszú hajú nőről a férfi mellett álló fiatal lányra.

- Ő pedig a lányom, Bernadea – A lány féloldalasan elmosolyodott és a következő mondatával nem csak engem lepett meg, hanem a másik két embert is, aki érintett volt ebben a beszélgetésben.

- Már találkoztunk. Az érintése felettébb gyengéd. Szinte még mindig érzem, ahogyan a bőre az enyémhez ért – A mondatán az édesapja eléggé megütközött, s kérdő tekintettel nézett hol a lányára hol rám. – Futás közben kiment a bokám… Mr. Williams volt olyan kedves és hazakísért – Miközben beszélt folyamatosan engem nézett. A tekintetével szinte lyukat égetett az enyémbe, az arcán húzódó játékos mosoly pedig csupán még elragadóbbá tette.

Az időközben szóló dinamikusabb zene a végére ért, a helyére pedig egy lassabb került.

Tánc, ami összeköt,

- Remélem, jól táncol – kínáltam fel a karomat a lánynak, aki gondolkodás nélkül elfogadta azt. Bevezettem a tánctérre, ahol meghajoltam előtte, ő pedig szórakozottan pukedlizett egyet. A zene ritmusára kezdtem vezetni a parketten. Az egyik kezemmel az övét fogtam, még a másik a derekán nyugodott. A zene nem írt elő kötelező tánctípust, az a tipikus „összekapaszkodós, lépkedős” lassú szám volt. A lány közelebb húzódott hozzám, így szinte hozzám simult, viszont ez a művelet ellenére sem esett ki a ritmusból. A fejét a mellkasomnak döntötte és mély levegőt vett, minden bizonnyal belélegezte az illatomat. Ez az olyan pillanatok közé tartozott, amit kár lett volna elrontani a szavakkal, a beszéd hangjával. Nem is tudom hány számot táncolhattunk végig, abban biztos vagyok, hogy nem is egyet, de nem is kettőt. Az emberek folyamatosan cserélődtek körülöttünk, ahogyan a falon függő aranyozott óra is egyre későbbi időpontot mutatott. Ezt a képet a lány telefonjának hangja szakította meg. Mintha az ébresztőórája csörgése riasztotta volna fel egy szép álmából, Bernadea lustán a táskájába nyúlt a fáradhatatlanul jelző mobilért. Nem fogadta a hívást, hanem a lezáró gomb dupla lenyomásával megszakította azt.

- Sajnos megérkezett a tök hintóm, amit hat gyönyörű szürke andalúz húz, viszont ha nem sietek, akkor a hintó közönséges tökké, a lovak pedig egerekké változnak – Adta elő maximális átéléssel a Hamupipőke egy jelenetét.

- Ez esetben kikísérem, nehogy elhagyja az üvegcipőjét – Féloldalasan elmosolyodtam és levezettem a tánctérről. Bernadea elbúcsúzott az édesapjától, majd Rosetól is. Ahogy lesétáltunk a bálterem bejáratához vezető megannyi lépcsőn egy piros Mini Cooper gurult elénk, aminek három utasa volt; a vezető, egy barna középhosszú hajú lány, aki görcsösen szorította a kormányt és nem volt hajlandó levenni a szemét az útról még akkor sem, mikor a járműnek leállította a motorját. Az anyós ülésen egy szőke hosszú hajú lány foglalt helyet, akinek a fehér arca kipirult a már elfogyasztott alkohol hatására. Félig kihajolva a lehúzott ablakon énekelte torka szakadtából a Say Geronimót, szörnyen hamisan. Ahogyan a Cooper hirtelen lefékezett, a lendülettől bevágta a fejét az ablakkeretbe. A fájó testrészét dörzsölgette húzódott vissza a kocsiba, s kötötte be magát. A hátsó ülésen egy szintén barna hajú, magas lány foglalt helyet, akinek a szája résnyire volt nyitva, az alsó ajkai szinte lógtak. Komolyan meredt maga elé. Bernadea egy széles mosollyal odaintegetett a barátnőinek, majd felém fordult.

- Akkor legközelebb – a mosoly nem halványult az arcán, mikor rám nézett. Készségesen lehajoltam hozzá, hogy nyomni tudjon egy puszit az arcomra. Vagyis fogalmazhatnék úgy, hogy a számra, ugyanis az ajkai célirányosan az enyémeket érintették.

- Már alig várom – Figyeltem, ahogyan odasétál a Cooperhez, majd beül a hátsó ülésre arrébb paterolva az ott bambuló lányt. A mini vezetője csupán második kísérletre tudott elindulni, mert az első próbálkozásnál az autó egy lefulladás kíséretében csúfot űzött vele.

Addig a lépcsőknél álltam, még el nem tűnt az éjszakában a piros lökhárító, majd beültem az Aston Martinomba és haza vezettem. Én csupán azért jöttem el erre az estélyre, hogy találkozzak a lánnyal. Ezzel a találkozással pedig az esti programom is teljesült.